Művész páholy

Most valamiben hinni kellene

A jó kéziratokról, a magyar irodalom pluralitásáról és az MMA kiadó gyönyörű albumairól beszélgettünk Pécsi Györgyivel INTERJÚ

Pécsi Györgyi a Magyar Művészeti Akadémia könyvkiadóját vezeti 2017 óta. Könyves bábaasszonynak vallja magát, ugyanakkor a Kortárs versszerkesztőjeként és kritikusként is karakteresen jelen van a mai magyar irodalomban. Pécsi Györgyivel a kortárs magyar irodalomról, a szerkesztői munkáról és az MMA sikeres kiadványairól: albumokról, lexikonokról beszélgettünk.

Most valamiben hinni kellene
Pécsi Györgyi élete egyik legnagyobb teljesítményének tartja az új magyar irodalmi lexikon ( 1956-2016) létrehozásáért végzett munkát,és örül annak, hogy a könyv visszhangja kedvező
Fotó: MH/Török Péter

– Ön többféle területen dolgozik a magyar irodalomban. Hogyan határozza meg magát? Például lehet önt könyvesnek nevezni?

– Kritikus, irodalomtörténész, szerkesztő. Nagyjából így határozom meg magam. És könyvesként könyves bábaasszony. Hallatlanul izgalmas a magyar irodalom, a magyar költészet önmagában is, különösen a huszadik század második fele. Kányádi Sándor, Tőzsér Árpád, Szilágyi Domonkos. Legutóbb Szőcs Gézáról írtam a Kortársban. Megjelenés előtt áll Gion Nándorról egy nagyobb tanulmányom. De igazából ott érzem jól magam, ahol a mű először találkozik az olvasóval. Több mint tíz éve a Kortárs folyóirat versszerkesztője vagyok, de például a költőverseny és a Szülőföldem pályázat szervezésével, lebonyolításával is foglalkoztam. Nagyon izgalmas, hogy érkeznek kéziratok, és ki kell választani, hogy „ezzel érdemes foglalkozni, emezzel meg nem”. Az emberben ott van a drukk, hogy de jó lenne egy igazán nagyon jót találni, és kiadni!

– Mit jelent az, hogy jó egy kézirat?

– Aminek örülök, hogy nálunk jelent meg. Ahol érzem, hogy valamit elkapott a szerző. Világra tudom segíteni, el tudom juttatni az olvasóhoz. Mindenkinek sikerélmény, hogy megszületik az érték.

– Mennyiben más a könyvkiadói és a folyóirat-szerkesztői munka?

– Amit a Kortársnál csinálok, élő költészet, már a legfiatalabbak is küldik a verseiket. Ott egy első szelekció van. A kiadónál pedig életművekkel foglalkozom, meg tudom mutatni az életműnek az értékeit.

– Régebben ön szerkesztette a Könyvpiac című lapot is, amelyet mindenki kedvelt, és mértékadónak tekintett.

– Sokáig működött, mindig nagy izgalom volt, hogy milyen könyvek jelennek meg, mikről írunk benne, kivel készül interjú. Tartottam a kapcsolatot a kiadói szerkesztőkkel, szerzőkkel, kritikusokkal. Érdekes, hogy az a réteg mennyire együtt lélegzett, mennyire egy rugóra járt az agya. Pontosan tudta a kiadói szerkesztő, mit érdemes reklámozni, mert el lehet adni, és mi az, amire azért érdemes figyelni, mert nagyon jó könyv. Ezek az értékek ma is nyilvánvalóak, és azt gondolom, ma is konszenzus van az igazi értékeket illetően.

-Tud mostani példát mondani?

– Legutóbb Visky András Kitelepítés című regényére nagyon különböző beállítottságú, ízlésű emberek reagáltak úgy, hogy katarzist éltek át. Úgy érezték, ez az a könyv, amely elejétől végéig hiteles, megrázó és nem világirodalmi rangú. Ha évente néhány ilyen könyv megjelenik az már az Irodalom örömünnepe.

– Mi az, ami annyira kell az olvasónak? Mi a titkos összetevő?

– Kányádi Sándor nagyon sokszor elmondta, hogy ő Zsögödi Nagy Imre festőtől azt tanulta, ha nincs benne a műben a megszenvedettség, akkor az súlytalan. Hihetetlen nagy lehetőséget jelent az internet, mindenki, aki akarja, leírhatja, elküldheti az írását. Én is hetente kapok két-három-öt szerzőtől verset. Többnyire magántörténetek. Szűkebb körben érdekes, talán kicsit tágabb körben is érdekes lehet, de ahhoz, hogy mint irodalom izgalmas legyen, ahhoz benne kell, kellene lennie a személyes meggyőződöttségnek és a megszenvedettségnek.

– Transzformáció?

– Pilinszky is leírja a verseiben a magánállapotát, de úgy írja le, hogy rezonál bennem, és egy egész világot érzékelek mögötte. Ez csoda, ezt nem lehet tanítani.

– De önök mégis indítottak prózaíró iskolát.

– Kritikaíró iskolát is indítottunk, és jól működött.

– Aki közelebbről megismer szerkesztőket, néha elcsodálkozik, hogy némelyikük miért nem ír irodalmi műveket, holott az erő és a tudás megvan bennük. Ön miért választotta inkább a szerkesztést, kritika– és tanulmányírást? Szereti inkább átlátni a nagy egészet?

– Igen, azt hiszem.

- Nemrégiben Vidnyánszky Attilával beszélgettem, aki elmondta, hogy nagyon gondosan bánik a kéziratokkal, mert mindig ott lebeg előtte Arany János példája, aki csak beleolvasott az Ember tragédiájába, és jó időre félretette. A másik közismert rémisztő példa Móricz Zsigmond Sárarany című regényéhez kapcsolódik, amelynek az elődjét Osváth meggondolatlan kritikai megjegyzései miatt az író bedobta a kályhába. Ön nem riasztják ezek az irodalomtörténeti mellényúlások?

– A tévedés, a hibázás lehetősége mindig fennáll egy szerkesztő munkájában. Vannak egyértelműen jó művek, ezeknél már a második mondat, vagy a második sor fejbe vágja az ember, és érzi, hogy ez az! A nagyon jó művek esetében nehéz tévedni. És a nagyon gyöngék esetében is, amelyek semmilyen szempontból nem ütik meg az elvárható minimumot. A kettő között viszont tényleg könnyen mellé lehet nyúlni. Az embernek az ösztöne, az olvasói rutinja és a gyanakvása folyton kell, hogy működjön.

– Milyen verseket és prózákat küldenek be önnek manapság?

– A fiatalok inkább standard témákról írnak. Például huszadszor olvasom el két hónapon belül fiatal szerzőktől, hogy a nagymamájuk világában otthon érzik magukat. Vagy gyakori témája a prózai műnek a családon belüli erőszak, pedofília, ilyen-olyan másság… A standard témák számomra inkább azt jelzik, hogy a szerzőnek „kiforratlan” a saját világa.

-Volt a rákbetegség is néhány éve…

– Meg a szülés, ezek ilyen standard, eladható témák, és ezekhez a sémák is megvannak. Ha egy ilyen szöveget olvasok, nagyon oda kell figyelni, hogy csak egy buborék, vagy valóban benne van a személyes meggyőződöttség, megszenvedettség, de még biceg, ezért szerkesztőként érdemes foglalkozni vele.

Gion Nándor megfogalmazta, hogy a patkányok korában az a hős, aki túl tud élni
Gion Nándor megfogalmazta, hogy a patkányok korában az a hős, aki túl tud élni
Fotó: Dormán László felvétele

– Hogyan zajlik a szövegjobbítás?

– A kérdéseimet fogalmazom meg. A Magyar Művészeti Akadémia Művészet Módszertani Kutató Intézetében (MMA MMKI) egy hároméves alkotói ösztöndíjas program, immár két csoportnak is konzulens vezetője lehettem. Például az előző évfolyamon Lövétei Lázár László költő Fekete munka című versei kapcsán arról beszélgettünk a csoporttal, hogy mennyi valóságvonatkozást bír el a vers? Vagy hogy mennyiben és hogyan használhatja fel a melósok profán kiszólásait. És hogy egyáltalán mit akar a fekete munkás versekkel? A kilencvenes években nagyon sok erdélyi – köztük a Lövétei is – Magyarországon építőipari segédmunkásként dolgozott. Éles határhelyzeteket tapasztaltak, négermunka, idegenség, identitás – ezekre a történetekre, élethelyzetekre reflektálnak a versek. Rengeteget beszélgettünk, és szerintem ez segített Lacinak. Lehetőleg nem javaslatot mondok, hanem kérdezek a költőtől és a prózaírótól. Javaslatokat a kritikusoknak szoktam mondani.

– Nagyon inspiráló lehet egy-egy ilyen alkalom.

– Az ilyesfajta beszélgetések a mai magyar irodalmi életből nagyon hiányoznak. Igazából az irodalmi műhelyek hiányoznak. A személyes, kicsit ráérős, elemző beszélgetéseket fölváltotta az elektronikus levelezés. A szerző küldi a szövegét, a szerkesztő elolvassa, dönt, kell – nem kell.

A Kortárs folyóiratnál korábban, még Kiss Pintér Imre főszerkesztősége idején – vagy húsz éve – a szerkesztők, Fodor András, Orbán Ottó, Ács Margit, még főállásban voltak szerkesztők. A szerző személyesen bevitte az írását, és a szerkesztők, gyakran maguk is szerzők, hosszan elemezték. Bár az is igaz, hogy akkoriban nem jutott eszébe egy fiatalnak, hogy csak úgy bemenjen egy rangos folyóirathoz, hanem tudta, hogy össze kell szednie magát, tájékozottnak, olvasottnak kell lennie.

Ma gyakran előfordul, hogy elküldi a verseit a szerzők, válaszolok, hogy nem tudjuk közölni, és visszakérdez: javasoljak verseket közlő irodalmi lapokat, mert nem ismeri azokat.

– Pedig ön udvarias volt.

– Inkább türelmes. Aki publikálni akar, először is menjen be a könyvtárba, olvasson klasszikusokat, és aztán persze kortársakat is, sokat-sokat. Nézze meg, hogy mik jelennek meg különféle lapokban, ismerje meg az ízlés– meg értékorientációjukat. Nem ritka, hogy alapvető irodalmi tájékozódás nélkül küldenek szövegeket. Talán úgy gondolják, hogy bármiféle képzés, önképzés nélkül is lehet irodalmat művelni, de nem lehet. Ha úgy tetszik, ez is egy szakma, az alapvető fogásokat el kell sajátítani.

-Sok minden történt velünk az utóbbi időben. Közismert, köztiszteletben álló alkotók haltak meg, mint például Szőcs Géza, Kányádi Sándor és mások. Egy megosztott, töredezett irodalmi világban kik lesznek majd a mértékadó magyar irodalmi nagyságok, és a fiatalok hogyan tudnak széles körben elfogadott irodalmi hírességekké lenni?

– Nagyobb a változás, mint gondoljuk, nem csupán két szekértábor mentén van szakadás, hanem teljes széttöredezettséget észlelek. A legitimnek tekintett alkotói körök, mint a FISZ, JAK, illetve a minőségi irodalmi folyóiratok mellett nagyon nagy számban jelentek meg kis szűk alkotói körök, buborékok. Tizenöt-húsz-ötven-száz ember valamilyen csoportszerveződést hoz létre, az interneten keresztül kapcsolódnak egymáshoz. Egymást olvassák, egymást figyelik. Ezek a csoportok nem föltétlenül igénylik az állami pénzt, bár nyilván nem utasítanák vissza. Nagyon sok első-második verseskötet megjelenik, nem föltétlenül NKA támogatásból, hanem a család révén/ és vagy magán erőből. Kiadja egy helyi közösség, helyi intézmény, egy kisváros. Előbb-utóbb ők is a legitim elismerést célozzák meg. Nem érzékelem, hogy kik lesznek az igazi nagyságok a közeljövő magyar irodalmában. Van egy nagyipari, üzemi szektor, ott eladásra, piacra gyártódnak könyvek a nemzetközi trendeknek megfelelően. És számos olyan kiadó működik, amelyek mindenfélét kiadnak főleg műkedvelőket, de nagyon jót is, meg közepest is. És mindössze néhány, valóban minőséget megjelentető kiadó is működik, amelyek kényes ízléssel igyekeznek a legjobb irodalmat megjelentetni – ezek határozzák meg a kánont. Alapvetően, úgy látom, hogy a kánonképes kiadóknál való megjelenés dönt – ezek pedig a legjobb irodalmi folyóiratok „előszűrésére” támaszkodnak.

– De mégis kikből lesz Kányádi, Gion, vagy Krúdy Gyula vagy Mikszáth Kálmán a jövőben?

– Racionális választ nem tudok adni. Azt tudom mondani, törvényszerű, hogy ha egy igazán erőteljes valaki egy erőteljes víziót jelenít meg a világról, azt még ebben túlinformatizált, túlkommunikált, túlmanipulált világban is észreveszik. Annak idején, amikor Szőcs Géza jelentkezett a verses könyvével, azonnal robbant. Persze, az erdélyiek nagyon figyelték a saját irodalmukat, hamarabb került a figyelem központjába, mint egy magyarországi. A kiadók keresik a Szerzőt, vadásznak a jó kéziratokra. Mindig vannak érzékeny antennájú figyelő emberek. Problémának inkább azt érzem, hogy nem látok egy olyan harsány, nagypofájú nemzedéket, amelyik azt mondja, „elegem van ebből, és én mást akarok”.

– Kellenek az új undokok?

– Nem az undokságon volna a hangsúly, hanem egy erőteljes hangon. Hogy jön valaki, aki bejelenti az igényét a világra, és azt mondja: én nem fogadom el, ami van, mást akarok. Azért is borzasztó nehéz egy új generációnak felnőnie, mert meglehetősen izolálódott társadalomban élünk, a művek pedig, a legmagányosabb művek is csak szellemi erőtérben születhetnek meg, s csak szellemi erőtérben, szellemi folyamatokban fejthetik ki hatásukat. A szellemi erőteret művek és emberek (költők, írók, szerkesztők és érzékeny, nyitott olvasók) együttese képezi. És azért is nagyon nehéz valami új dologgal, hitvallással előállni, mert a mi korunk eszmény nélküli kor, és ha nincs eszmény, akkor anarchizmus van, vagy fásultság, közöny. Bár ebből is születhet irodalom, Ginsbergék, meg a beatköltők ezt bizonyítják.

– De lehet, hogy most inkább már újra hinni kéne valamiben mélyen és akár áldozatot is vállalva?

– Igen, most valamiben nagyon kellene hinni. De amit kívülről kap egy fiatal generáció, az számára nem lehet elfogadható, a hitnek, erőnek belülről kell jönnie. A mai fiatal szerzőnek nem jó a közérzete a világban, de vajon, hogy tudja ezt úgy megfogalmazni, hogy amikor olvasom, azt gondoljam, a fene egye meg, én is így gondolom? Azért volt annyira meggyőző Visky András kitelepítéses könyve, mert tulajdonképpen csupa olyasmiről beszélt, ami rettenetesen fontos: Istenről, diktatúráról, emberközi viszonyról, identitásról, didakticizmus, ideologikuság, sémák nélkül, a személyes megszenvedettség hitelességével – a személyes megszenvedettséget szimbolikusan értem, bár ez esetben egészen konkrét a valóságtartalma. A mai szellemi irányok, a zöld mozgalom meg a többi alternatív akármi, politikailag erős, olykor egészen a vállalhatatlanságig, de gondolatiságában, világképében erőtlen és távlattalan. Könnyű volt a Kádár rendszerben – bár egyáltalán nem sírom vissza a kommunizmust -, mert akkoriban mindenki szabadságot akart, demokráciát meg Európát. Ezeknek valódi felhajtóerejük volt. A 68-as újbalosok megfogalmazták, hogy ne legyen jólét, de legyen demokrácia – aztán mire fölnőttek, már elég lett a jólét.

– Gion Nándor Istenről soha nem írt, de mégis sok mondata, sok helyszíne felé mutatja az utat, pedig az író csak azt írta, amit igaznak érzett.

– Nagyon szeretem Gion prózáját, legutóbb az áttelepülés utáni prózájával foglalkoztam. Az a vélemény terjedt el vele kapcsolatban, hogy Magyarországra költözése után már gyengébb dolgokat írt.

– És ön hogy látja ezt?

– Írt gyengébbeket is, de írt nagyon erőteljes szövegeket is. A Virágos katona című tetralógia záró regénye valóban gyengébb, de a Zongora a fehér kastélyból (szigorúan nem ifjúsági) regénye, meg a kései, úgynevezett pesti novellák legjava azért a magyar irodalom kimagasló értékei. Magyarországra áttelepülése, ahogy ő mondta, északabbra költözése után – nem igazán találta meg a helyét Magyarországon – felszakadtak benne a régi sebek, amelyekről Jugoszláviában csak „trükkösködve”, virágnyelven írhatott. Regényekben, elbeszélésekben, hangjátékokban eleinte azt írta meg, hogy nincs megoldás, a népek, nemzetek nem tudnak és nem is akarnak együtt élni, kiirtják egymást.

A magyar irodalmi művek lexikonában 330 magyar szerzőről és műveikről olvashatunk, akik 1956 és 2016 között alkottak
A magyar irodalmi művek lexikonában 330 magyar szerzőről és műveikről olvashatunk, akik 1956 és 2016 között alkottak
Fotó: MMA

És az a csodálatos Gionban, amit csak most fedeztem fel benne, hogy amíg Jugoszláviában élt, addig a stiklis, simlis Rojtos Gallai István magatartásában látta a kisebbségi ember megmaradásnak az esélyét. Bizonyos erkölcsi normákat nem feladva, de muszájból több kompromisszumot megkötve, mint amennyi az ember lelkiismeretét még nem karcolná. A magyar irodalomban azokat a hősöket szeretjük, akik meghalnak a szabadságért, igazságért. Gion pedig azt mondja, hogy a patkányok korában nem lehet tiszta lelkű hősnek megmaradni, az igazi hősiesség az, ha az ember életben marad. Élete utolsó éveiben írt elbeszéléseinek főhőse, a menekült kisebbségi író, sem makulátlan jellem, a periférián él, bűnözőkkel, csempészekkel, kurvákkal barátkozik, és a Szivárvány Harcosának a fegyvere, a Nagy Fehér Madár lesz a fegyvere, válasza a világra. A Nagy Fehér Madár lett az ideája, amely a gyűlöletet szeretetté változtatja, és a szeretetet viszi el a gyűlölködő emberek szívébe. Lehetetlen nem észrevenni, hogy a kitárt szárnyú, nyakba akasztható faragott Nagy Fehér Madár – Krisztus szimbólum.

– A Helyőrség körül egy fiatal és az egész Kárpát-medencét reprezentáló írócsapatot látunk, akik rengeteget publikálnak folyóiratokban, és rengeteg könyvet adnak ki. Ön mennyire tartja őket ígéretesnek?

– Nem mernék véleményt mondani. Nagyon sokan megjelennek, nem vagyok képes követni a pályájukat, útjukat. Azokat figyelem, akiknek kirajzolódni látszik az életművük. Fekete Vincében és Lövétei Lázár Lászlóban látok leginkább lehetőséget. És indulásától figyelem a zombori születésű Haász Róbert prózáját. A künde című regénye is nagyon izgalmas kísérlet, amely az államalapítás idején játszódik, de a saját hangját a Fábián Marcell detektívtörténetekben találta meg szerintem. Megelevenedik a XX. század eleji Zombor, a régi Bács megye székhelye, és annak az atmoszférája. Hihetetlen erős víziója van erről a világról Robinak. Teljesen természetes, hogy a regényben az egyik csendőr szerb, a másik német, a harmadik magyar – a békebeli pluralizmus elmúlt a monarchiával. Az elmúlt néhány évtizedben többet változott a világ, mint előtte évszázadokon át.

– Ha magyarországiként elmegyünk egy határontúli magyarlakta területre, akkor újra feléled bennünk a monarchia-érzés, és ahol magyarok élnek, ott még számos más nációval találkozunk, és ettől valahogy tágasabb a belső világ, ha ezek az emberek többé-kevésbé békességben, egymást tisztelve élnek.

– Láng Gusztáv azt mondta: Csonkamagyarországon csonkamagyarok élnek. Amikor magyarra gondolok, akkor én egy kitágított világra gondolok. Elfogadom, hogy más a vajdasági identitás, mint az enyém, vagy a csallóközi, felvidéki. Grendel Lajos mondta, hogy nincs csehszlovákiai csirkepaprikás, csak csirkepaprikás van, viszont azt is tudomásul kell venni, hogy száz éve más országban, más terekben élünk, más a múltunk, múltérzetünk, , mások a tapasztalataink, más dolgokat tanultunk meg. Grendel Lajos a XX. csehszlovákiai magyar irodalom legjelentősebb alakja. Elejétől a csehszlovákiai magyar kisváros leromlását, lepusztulását írta meg, az élete végén pedig a nemzetiségi magyar identitás problémája is nagyon erősen megjelenik a műveiben. Nagyszerű író, az MMA Kiadónál elindítottuk az életműsorozatának a megjelentetését, az idei Könyhétre az összegyűjtött elbeszéléseit adtuk ki.

– Ön 2011 óta vezeti a kiadót, amely az MMA kiadványait jelenteti meg. Gyönyörű albumokat, hiánypótló lexikonokat, monográfiákat adtak ki az elmúlt 12 évben.

– Nem csak könyvek születnek, hanem portréfilmeket is készítettünk a magyar művészeti élet jeleseiről, nagyjából 340 portréfilmünk készült. Ezeket az 52 perces portréfilmeket a Duna World sugározza vasárnap délutánonként. Határokon inneni és túli, élő és már nem élő magyar művészekről, elégedettséggel tölt el, hogy olyan határon túli alkotókról is készíttettünk filmet, mint Dávid Gyula, Sárközi Mátyás, Borbándi Gyula, Cs. Szabó László.

– Hogyan alakult a kapcsolata a Magyar Művészeti Akadémiával?

– A Magyar Művészeti Akadémia szívügyem, bárki bárhogy vélekedik róla. 2000-ben, még a Makovecz-korszakban kerültem kapcsolatba az MMA-val, akkor a leendő köztestülethez hívtak munkatársnak. Minden akadémikus hívhatott valakit, engem Gion Nándor hívott. A köztestület csak 2011-ben alakulhatott meg, de visszajárogattam a Makovecz akadémia rendezvényeikre. Kovács Flórián főtitkár személyében egy fantasztikus embert ismertem meg. Azt mondta 2011-ben: „Tiéd a dokumentáció, csináld meg a köztestület programját, két heted van rá.” Az MMA jelenleg is az általam akkor kidolgozott program szerint dolgozik. Könyvtárat alapítottunk, honlapokat építettünk, elindítottuk az életmű-földolgozásokat, lapot indítottunk, és videóstúdiót, elkezdtük a könyvkiadást. Ez egy óriási élmény, és remélem, hogy folytatódni fog, és tovább épül, erősödik.

– Gyönyörű, értékes albumok születnek az MMA kiadó gondozásában. Van valami különleges oka annak, hogy itt jelennek meg?

– A rendszerváltozás után teljesen átalakult a könyvkiadás és kereskedelem korábbi szerkezete. Úgy látom, hogy csak a gyerekkönyv– és a szépirodalmi könyvkiadás tudott regenerálódni, a művészeti könyvkiadás nem. A jelenlegi egyablakos pályázati rendszer nem alkalmas az igényes, drága, kis példányszámban eladható művek, albumok kiadásának a támogatására. Egy igényes album elkészítése hosszabb időt vesz igénybe, időben sem fér bele a pályázati ciklusba, így nem lehet stratégiát építeni, ennél a könyvtípusnál három-négy évre előre tudni kell tervezni. Az MMA-nál két-három évre tervezünk. Nagy gond, hogy nincs egy nemzeti könyvkiadó Magyarországon, amely a nemzeti kultúra értékeit folyamatosan megjelentetné.

– Más országokban van?

– Európában általában megoldják. Ha bemegy egy francia könyvesboltba, ott a teljes francia irodalmat megtalálja. Olaszországban is megtalálja a teljes itáliai irodalmat. Ha bemegy egy magyar könyvesboltba, nem fogja megtalálni a teljes magyar irodalmat. Pedig a teljes XVI-XVII-XVIII-XIX. századi magyar írásbeliségnek, irodalomnak is ott kellene lennie. Jelenleg nincs olyan magyar kiadó, amely a nemzeti irodalmunkat befogná, lefedné. Mondjuk, Gyöngyösi István vagy Amade László műveit keresi. Egyszer kiadták, de ki fogja újra kiadni? Sajnos újdonság-centrikus a magyar könyvkiadás, kis nyelv, kis példányszám, gyorsan kell eladni.

Az pedig különösen fáj, hogy a kiadványaink alig-alig jutnak el a határon túli magyar olvasókhoz. Szerbiában nincs olyan magyar nyelvű könyvesbolt, ahol minőségi választékot lehet találni, már Szlovákiában sincs, Révkomáromból átjönnek Komáromba vásárolni. Erdélyben van ugyan több, néhány magyar könyvesbolt, de azokban főleg az erdélyi kiadók könyveit, meg a magyarországi bestsellert árulják. Tamási Áron, Szilágyi István regényeiből is csak néhány darabot tudtunk eladni. Az lenne jó, ha Szombathelyen is hozzá lehetne férni ugyanazokhoz a könyvekhez, mint Csíkszeredában vagy Szabadkán, nemcsak Budapesten meg az egyetemi városokban.

– Hogy látja a magyar irodalmi szekértáborok helyzetét?

– Nem foglalkozom a szekértáborokkal, van egy értékrendem, ami stabil, nem izeg-mozog, nyilvánvaló a kötődésem, hogy mivel vállalok azonosulást, milyen értékeket vallok és követek. Ezzel együtt azt vallom, hogy egyetlen magyar irodalom van, s ez az egyetlen sokféle rétegzettségből adódik össze, és együttesen, összeadódva teszik ki azt, amit a nemzeti irodalom fogalmán értünk.

Falusi Márton főszerkesztő társammal és egy 12-13 fős szerkesztőbizottság közös munkájával elkészítettük a magyar irodalmi művek lexikonát 1956-tól 2016-ig. Ez a munka életem egyik legnagyobb teljesítménye. Ebben a vaskos kötetben láthatóvá tudtuk tenni, hogy valóban egyetlen magyar irodalom van. És azt is, hogy a másik szekértáborhoz tartozó és az enyémtől/miénktől eltérő érték-, ízlés-, és stílusirányhoz tartozó műveket is értékeljük. Akkor is így van ez, ha esetleg a szerző nem fogadja a köszönésemet.

Nem lehet kizárni senkit az irodalomból, ez így volt a múltban is, és így lesz a jövőben is. A magyar irodalom mindig plurális volt. Egyszerre jelentek meg realista, a realizmushoz közelálló, polgári, kísérleti, népi, nemzeti jellegű művek, és ez így együtt a magyar irodalom.

Azt szoktam mondani, hogy én akkor is tolerálom a másként gondolkodást, ha valaki másként gondolkodik, mint én.

– Milyen volt az irodalmi lexikon visszhangja?

– Nagyon sok jó visszajelzést kaptunk, illetve néhány író, költő méltatlankodott. A magyar irodalomban, de a filmművészetben is, minimum öt-tíz évente kellene valamilyen szempont szerint áttekintést készíteni.

– Mit emeltek ki a méltatók?

– A legrokonszenvesebb véleményt egy vezető kulturális újságíró fogalmazta meg: erre a normális hangra vártunk harminc éve, hogy végre nem az számít, hogy a szerző melyik párthoz, vagy más hatalmi erőtérhez tartozik. Mintegy ötven irodalomtörténész, kritikus közös munkája a könyv, amelyben 330 író 655 műve kerül bemutatásra. A lexikonforma lehetőséget ad az egyszerre szinkron és diakron bemutatásra: a műveket a megjelenésük éve szerint soroltuk, függetlenül attól, hogy Budapesten, Londonban vagy éppen Kolozsváron jelentek meg. Katartikus megerősítést jelentett, hogy bármelyik évet is nézzük, mindegyikre igaz, hogy sokféle hangon szólalt meg a magyar irodalom, a realisztikustól a kísérletezőig, a kollektív identitást megjelenítőtől az individuálisig. Például 59-ben jelent meg Ottlik: Iskola a határon és Vass Albert: A funtineli boszorkány című regénye. Ugyanarról a magyar rögvalóságról mesélnek. Nagyon távoli a művek világa, világértelmezése, de ugyanabból a magyar rögvalóságból épülnek, és nem állíthatom, hogy csak az egyik érvényes. Mindkettő érvényes, és mindkettőnek egyidejűleg érvényes a világunkról alkotott víziója. Nagy Lászlót nem érvényteleníti Tandori Dezső és fordítva. Valamilyen módon interakcióban vannak egymással, kommunikálnak, beszélgetnek a műveik, akkor is, ha nem észleljük.

– A magyar barokk freskófestészetet bemutató sorozatnak hamarosan várhatjuk a negyedik kötetét. Hogyan született meg a sorozat ötlete, és mennyire kelendőek ezek a gyönyörű albumok?

– A Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) művészettörténeti tanszéke és a Műemléki és Dokumentációs Központ egy nemzetközi OTKA kutatás keretében föltérképezte, részletes szakmai leírásokkal és tízezernél több fotódokumentációval szakszerűen földolgozta a magyarországi barokk freskófestészet emlékeit. A kutatásban részt vett többi közép-európai ország már a kutatás utóhasznosításánál járt, nálunk évekig állt dobozokban ez a művészettörténeti jelentőségű anyag, amikor eljutott hozzánk. Négy kötetben tudjuk megjelentetni ezt a hatalmas anyagot, költségei és az előkészítő munkák volumene miatt évente egyet-egyet. Erdő Péter bíboros úr a az első kötet bemutatóján azt mondta, hogy a török kiűzése után egy második országalapítás zajlott.

Második államalapítás zajlott a török kiűzése után Magyarországon, ezért is különösen fontos  a korszak építészete és festészete
Második államalapítás zajlott a török kiűzése után Magyarországon, ezért is különösen fontos a korszak építészete és festészete
Fotó: MMA

Ahogy olvassuk a települések történetét, nagyon sok úgy kezdődik, hogy a török időkben lerombolták a falut, lakosságát elhajtották. Újra kellett építeni az országot. Valaha az Alföldön is rengeteg olyan templom volt, mint a jáki vagy a lébényi templom, de ma már szinte csak romokat találunk. Egy-egy kötetünk 3,5 kilogramm, és ezernél is több szakmailag feldolgozott fotót tesz közzé. Drága könyv, és gyönyörű – az igényes kultúrahordozó és kultúrát átörökítő értelmiségi polgári réteg kifejezetten érdeklődik iránta, várakozásainkon felüli az eladásunk. És nagyon fontos, hogy külföldi nemzeti könyvtárakba, egyetemi könyvtárakba és múzeumokba is eljutnak ezek a könyvek.

Az interjú az MMA támogatásával készült.

Kapcsolódó írásaink

Ez a száz mese - etikai kódex

ĀA közelgő Nemzetközi Mesemondó Fesztiválról, Hazug Pistáról és Szamár Jóskáról beszélgettünk Berecz András Kossuth-díjas ének- és mesemondóval