Művész páholy
Elmulasztott utak, megtalált ösvények… I.
Interjú Harangozó Imrével népművészetről és magaskultúráról
– Ön szerint mi a tárgyi népművészet lényege? Hogyan fogalmazná meg ennyi év kutatás után?
– Tárgyi népművészetünk nem más, mint a közösségi hagyomány tárgyiasulása. Ez pedig folyamatosan nyitott az égre, az ember Isten-képűségét, a létezés szakralitását és a szent időt idézi – eleven, olvasható és ható képekben… A tér és idő feletti közösség segítsége abban, hogy ne csupán nézzünk, hanem lássunk is! Olvassuk és értsük a jeleket, a több száz öltést egyetlen centiméternyi anyagon, a néha csak nagyítóval látható karcolatok aprólékosságát, a feszes és pontos kompozíciós rendet. Az benne a csoda, hogy máskor valóban nehézkes, alig komponált, sokszor véletlenszerűnek tűnő vonalak beszélnek ugyanarról a Rendről. Pontosan olyan hierarchia ismerhető föl ezeken a tárgyakon, mint a természetben. S lehet, hogy a mívességet, a datáltságot mai kereskedelmi világunk, a kereskedők és az aukciós katalógusok anyagi tekintetben többre értékelik, ám ezek a botladozó művek is elengedhetetlen részei a nagy rendszernek – a képet kereső és alkotó ember világának. Lehet, hogy a gazdasági növekedés bűvöletében éppen mi, mai emberek nem vagyunk részei ennek?
– És mi lesz azzal az emberrel, kutatóval, aki ebbe a helyzetbe, ebbe a kiszorítottságba nem nyugszik bele?
– Mesterem, Lükő Gábor jó példa erre. Ő különösen a 20. század közepétől mind tudósként, mind pedig emberként fájdalmasan magára maradt. Ennek leginkább az volt az oka, hogy csak a konformizmust megtűrő társadalomban minden erejével próbálta őrizni merész önállóságát és egyedi (s ma már bátran leírhatjuk, egyetemes) látásmódját. Mindazt, amit tanárától, atyai jóbarátjától, Karácsony Sándortól tanult. Konok hűséggel őrizte és képviselte azt a programot, melyet egészen fiatalon – talán úgy 20 esztendős kora körül – alakított ki magának. Mindig próbált egységben látni, az embert és a közösséget kereste a nyelvi, a zenei, a népművészeti és a kultúrtörténeti emlékezet mélyén.
– Hogyan találkozott először Lükő Gáborral?
– Mikor először fogadta el meghívásomat, talán 1988-ban, elé mentem Budapestre. A Keletiben ültünk vonatra, s mikor elindult a szerelvény Gábor bácsi megszólalt: „Régen voltam otthon!” Igen, itthon volt Békésben, egyfolytában Kohán Györgyről, Oláh Andorról, az emlékeiben egészen ifjú Béres Pistáról beszélt. Pedig az itt töltött tíz esztendő szinte száműzetés volt számára, mikor a kiépülő diktatúra az elsők között számolt le Debrecenben Karácsony Sándorral s szüntette meg a Társaslélektani Intézetet. Másnap hármasban ültünk be szülővárosomban a Reinhardt Cukrászdába egy kávéra – nem lehetek eléggé hálás a sorsnak, hogy 25 évesen ott lehettem Koszta Rozó és Lükő Gábor társaságában. Adyról beszélgettek – én leginkább hallgattam őket. Rozó kissé remegő hangján valósággal lelkembe égtek Ady szavai: „Sósabbak itt a könnyek / S a fájdalmak is mások. / Ezerszer Messiások / A magyar Messiások…”
– Mi az, ami Lükő Gábor alapvetése nyomán újra gondolható a magyar közösségi művészet kapcsán manapság is?
– Egy helyütt például így ír: „De jó volna, ha egyszer már megtanulnánk, hogy a népi hagyományokhoz csak tisztelettel és kíváncsian szabad közelednünk, s magunkévá kell tennünk inkább, mintsem, hogy pusztításukhoz látnánk...” Azt hiszem, igaza van! Amióta végképp elhalványodott az emberi műveltség benső közösségi jellege, a művészet, szükségszerűen – még a legjobb is – bizonyos fokig a gyarlóság eszközévé vált. Olyan árucikké, ami ki van szolgáltatva a magát magasabb rangúnak és előkelőbbnek tartó sznobériának. Az élet kovásza helyett a „szabadidő” hasznos eltöltését és az elitnek vélt szokások szolgai másolását legalizálja. Másutt pedig ezt olvassuk nála: „Tudományos és szellemi életünkben ma is császári és királyi Bach-huszárok bábáskodnak, s máglyára küldenének minden walesi énekest, ahelyett, hogy a kiegyezés szellemében átadnák helyüket a magyarságnak.” Igen, a magukat a magasművészet fölkent képviselőinek tartók által sokszor mélyen lenézett falusi közösségekben ez a – mára lassan végleg lezáruló – folyamat csupán az utóbbi 100–150 évben indult be. Pontosan látva annak a világnak a társadalmi feszültségeit, igazságtalanságait is, észre kell vennünk azt is, hogy az a fajta közösségi lét elemi szükséglete az embernek. Nélküle atomjaira hullik a társadalom, tagjait ilyen vagy olyan magány és mindenféle lelki, s azok nyomán sok-sok testi betegség is megtámadja.
– Akik a városi kultúrán szocializálódtak, már nem értik a falu művészetét, sokszor még az igazi értéket sem ismerik fel. Hogyan vélekedett erről a jelenségről Lükő Gábor?
– A kezemben tartok egy régi mosósulykot, amit egy szerelmes mérai legény faragott választottjának, s közben Lükő Gábor sorait olvasom: „Büszkén hivatkozunk népköltészetünkre és népművészetünkre, ha rá kerül a sor, de nem értünk belőle semmit. Mintha a bibliai átok telt volna be rajtunk: »Megverem e nép szemeit, hogy nézvén nézzenek, és ne lássanak, bedugom az ő füleit, hogy hallván halljanak, és ne értsenek«.” S itt ezen a faragott sulykon egyetemes, a közösség minden tagja által ismert képnyelven közölte érzéseit, s mivel azok viszonzásra találtak, az asztalon lévő csudásan hímzett keszkenő hozta a választ. Mindenki művész volt, énekes, táncos, költő, színész és persze képzőművész is, alkotó – nem középiskolás fokon…
– Mi az értéke itt, a 21. század már-már teljességgel globalizált világában élő népművészetünk alkotásainak?
– Bizony jóval több, mint gondolnánk! Egy, az úgynevezett magaskultúrához tartozó alkotó, legyen az író, festő vagy éppen szobrász elkészíti, megírja a művet, hogy azt minél több ember láthassa, érthesse és megcsodálhassa. Ezeket a műveket zenészek, színészek adják elő, múzeumok installálják. Ha mondjuk egy dobozi pásztor cifra karikásnyele egy a világ szemében műveltnek tetsző ember kezébe kerül, az megmosolyogja, s úgy hiszi, hogy az egy tanulatlan, ráadásul nehéz kezű mester naiv munkája, nem más, mint valamiféle „ősi forma” állandó és kissé esetlen ismétlése. Vegyük végre észre, gyökeresen másról van szó! Míg egy Arany János- vagy József Attila-verset csak abban a formában lehet és kell olvasni, mondani, ahogyan a szerző leírta, a népművészeti, népköltészeti alkotásnak nincs eredeti formája, csak törvényszerűségei, változatai, variánsai vannak. Igen, ezekben az egyszerűnek tűnő alkotásokban a Teremtő végtelenség lenyomata tárgyiasul. Itt az alkotó, az előadó és a befogadó ember ugyanaz a személy. Éppen ez a lényege, e tárgyegyüttes születésénél nincs művész, és nincs közönség sem. Egy személyben valósul meg a művészi alkotás, előadás és befogadás.
– A népművészetben valahogy mindig van valamiféle abszolútumra hangoltság. Néprajzkutatóként hogyan tudja ezt megragadni?
– Ebben találjuk meg népművészeti örökségünk egyszerűségében is utánozhatatlan, felbecsülhetetlen értékének magyarázatát és mai szerepét is. Akár tárgyakat alkot, akár dalra fakad, közösségi alkalmakat tesz szebbé, emlékezetesebbé, valamiféle föntről kapott erővel alkot élhető közösséget, a helyére tesz mindent az emberi életben, feszültséget, örömöt, bánatot, csalódást, vagy éppen gyászt. Lám, mindez ott van ezeken a tárgyakon, ott a kezdet és a vég, a lenn és a fönn, mélység és magasság, a kérdés csak annyi, van-e szemünk látni és lelkünk érteni ezt a hallatlanul értékes hagyatékot? József Attila Ars poeticája így fogalmaz: „A mindenséggel mérd magad!” Igen, ez az egyetlen lehetséges emberi alternatíva. Elgondolkodunk rajta, nézzük ezt a zavaros, háborgó, fénytelen világot, újra és újra olvassuk a költő szavait s valahogy akaratlan ösztönnel kapaszkodunk mind abba, amink van. Valósággal félünk a fájdalomtól, veszteségtől, haláltól. Aztán itt van ez a verssor, s mögötte ott a valóság, hogy veszteség nélkül nincs változás, változás nélkül pedig élet. Népművészetünk szerint valamiféle titokzatos összhang fűzi az embert a teremtés rendjéhez. „Én mondom: Még nem nagy az ember. / De képzeli, hát szertelen. / Kísérje két szülője szemmel: / a szellem és a szerelem!”
– József Attila hiteles kalauz lehet a népművészet világában a városi ember számára is?
– Kevesen tudják, de a költőnek mély kapcsolata volt az élő népi kultúrával. Alig 25 éves, amikor így ír: „Meg kell ismernünk elevenen azt a magyar kultúrát, amely előtt a múzeumok halottasházában bámészkodunk. Hogyan? Hol? A faluban! (…) Lélekhez közel férkőzni pedig csak a formáján, a kultúráján keresztül lehet. Nemcsak gazdag népiséget, etnikumot ismertek meg így, nemcsak magában érdekes »egzotikumot«, hanem megismeritek saját fajtátokat, hogy miből vagytok – így lesztek magyar és ember és nem puszta természeti tünemény. Az öregasszonyok nemcsak sosemvolt boszorkányokról meg királyfiakról mesélnek fogatlanul, hanem arról is, ami lelketekben naponta végbemegy. Azt mondják majd, hogy ettől hallották, az meg attól, – végül is nincs gazdája, mert mindenki csinosít rajta, mindenki meséje lesz, a tiétek is. Bementek a házba, megnézitek a bútorokat, a fehérneműt, a hímzést, a varrottast, az edényeket – alig van falu, ahol ne volna valamiféle népművészeti forma, érdekesség. Érdeklődtök a pásztorok és faragásaik, meg a gölöncsérek után – minden faluban ugyanannak a léleknek más és más leleményes fordulatát találjátok. Leltek falvakra, amelyek, mint a néprajzi gyűjtemények és falvakra, amelyek, mint a városok, természetesen, mint a városok nyomornegyedei. Rongyokat viselnek, daluk sincs, embertelenül élnek. Dolgozni városokba vagy messze vidékre járnak. De a nyomortanyák községe éppúgy érdekeljen, éppen oly fontos, mint a módosabb vidék. Megtudjátok, hogy hányfelé jár a család a kenyere után. Megtudjátok, hogy mit esznek, hogy miféle a falvak »ősegészsége«, mekkora a gyermekhalandóság, hogy olvasnak-e, mennyire műveltek – hogy napjaink tőkés rendje milyen gyarmati szintre szorítja életüket. (…) De közben ti is megváltoztok: nem játszotok már megváltósdit, elkomolyodtok, és több felelősséggel tanulmányozzátok tovább a magyar társadalmi föladatokat…”
– Többen is leírták már, hogy a mi népművészetünkben minden benne van, amit a világról tudnunk kell. De mit tud a népművészetünk a régmúltról, a világ, az élet születéséről?
– Népművészetünk fő ihletője a kezdet. Az a pont, amikor minden létezés elindult a világban, az a pont, ahol még minden a helyén van, a teremtés rendje szerint. Ráolvasásaink tanúsága szerint a vizek ősforrása a „Jordán kútja”. A vízé, ami immár a kozmoszt alkotó rend részeként népünk hagyományos fölfogása szerint alapvető őselem, az élet fizikai és spirituális forrása. Őseink hite szerint a föld kerek, s nagy víz veszi körül, s a szilárd talaj nem más, mint egy, vagy négy nagy hal háta, amely a megfoghatatlan méretű világtengerben úszik. A moldvai csángó-magyarok úgy tudják, hogy „fűdingász”, azaz földrengés akkor alakul ki, ha ez a hal elfárad, igazodik, megrázza magát. Bár az ókori görög, majd a keresztény hagyomány is ezt tartja a földről, az azonban mindenképpen figyelemre méltó, hogy ennek a felfogásnak keleten is megvannak a jól dokumentálható párhuzamai. A szibériai mitológiában például ugyancsak egy nagy hal tartja a hátán a földet. Emellett, valami ősi képzet, vagy talán éppen a „modern” világ hatására egyik kedves moldvai adatközlőm Balusesten úgy vélekedett is, hogy a föld olyan, mint a „csukmony”, tyúkmony, azaz a tojás. A klézsei öregek meg arról meséltek, hogy a földet négy angyal – a világtenger vizében állva – a vállán hordozza. Baj van, konkrétan földrengés, ha az elfáradt angyalok cserélnek egymással, hogy aki a bal vállán tartotta eddig a terhét, az most a jobb vállára helyezze át a súlyt. Ez a felfogás már egyértelműen keresztény színezetű, ám az ember nem állja meg, hogy ne jusson eszébe a „Négy Világtáj Őre” képzet, amely a tibeti, mongol és az altáji török mitológiának szerves része. A földet körülvevő nagy víz, amelyet említenek még folyóként, néha konkrétan a Jordán vizeként jelenik meg a ráolvasó, gyógyító gyakorlatban, de az utolsó átmenet rítusaiban is. A rajta való átkelés különös előkészületeket, képességeket igényel. A vízen való átkelés motívuma gyakran ott van népdalainkban, de előfordul más folklóralkotásban is. Találkozunk vele balladáinkban, meséinkben, mondáinkban, de gyakran előfordul a siratószövegekben is. Jelentőségét igazolja, hogy a motívum valósággal végigvonul – szinte tértől és időtől függetlenül – szépirodalmi szövegeink egész során is. Igen, népművészetünk fő ihletője a kezdet és a kezdet nyomán kozmosszá rendeződött világ képe...
– És mit tud a halhatatlanságról?
– Az élő népművészet alkotásait nézve őseink naivan tiszta hite idéződött föl bennem, miszerint Szent István, Szent László, Mátyás király vagy éppen Rákóczi él! Krisztus urunkról is azt hirdették, hogy meghalt, pedig Ő él, és mindörökké élni fog. Ahogyan szentelő hőseink se halhattak meg: hiszen őket a Teremtő küldte népének, hogy a káoszból rendezett világot, hazát, otthont, a rabságból pedig szabadságot teremtsenek. Van, hogy látszólag elbuknak, meghalnak, vagy éppen bujdosniuk kell. De mi tudjuk, hogy élnek és segítenek, ha annak ideje érkezik! Hadd higgye csak a világ, hogy meghaltak. Mi konok hittel várjuk őket vissza, mert az igazságba és a szabadságba vetett hit nem halhat meg! S látjátok feleim: íme, él a népművészetünk is…
Az interjú a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával készült.
