Művész páholy

Csak a boldog madár tud énekelni - INTERJÚ

Interjú Tokody llonával tenorokról, művészbarátságokról és a magyar operai hagyományról

Tokody Ilona Kossuth- és Liszt Ferenc- díjas operaénekes, a Halhatatlanok Társulatának tagja, a Magyar Állami Operaház örökös tagja, mesterművész, a Magyar Művészeti Akadémia tagja, páratlan művészi pályát tudhat magáénak.

Tápé-Kutasról, a Szeged környéki tanyavilágból a világ legjelentősebb operaszínpadaira vezetett az útja. Énekelt a bécsi Staats Operben, a New York-i Metropolitan színpadán, a berlini Deutsche Operben, de Olaszországtól Japánig, Spanyolországtól Mexikóig mindenhol sikert aratott.

Rendezte Franco Zefirelli és Otto Schenk, olyan karmesterekkel dolgozott, mint Giuseppe Patané vagy Lamberto Gardelli. Színpadra lépett Placido Domingóval, José Carreras-szal , Luciano Pavarottival, Jelena Obrazcovával.

Tokody Ilona máig új műveket tanul, amelyeket férjével, Muskát András operaénekessel ad elő közös dal- és ária-estjeiken. Legközelebb a Zene határok nélkül című Művészeti Fesztivál énekkurzusán vesznek részt Balassagyarmaton.

Csak a boldog madár tud énekelni - INTERJÚ
Tokody Ilona Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas operaénekes, az MMA tagja,máig új és új dalokat tanul
Fotó: Marton József Ferenc jogtulajdonos

– Aranybölcsőnek nevezi a helyet és közeget, ahol nevelkedett Tápé-Kutason. Mi tette olyan boldoggá az ön gyermekkorát?

– Édesapám néptanító volt. Nappal a gyerekeket tanította, este a szüleiket. Akkoriban még sokan felnőtt fejjel sem tudtak írni, olvasni, de a környékbeliek megkérték édesapámat, hogy tanítsa őket. Emiatt nagyon közvetlen volt a kapcsolat az ott élők között. Vígjátékokat, népszínműveket is írt édesapám, és ezeket hétvégeken bemutatták. Édesanyám háztartásbeli volt, de segített édesapámnak megtanítani a gyerekeket írni-olvasni. Én ott sertepertéltem körülöttük az iskolában, és magamtól megtanultam olvasni. Amikor apám egy Grimm-meséskönyvet adott nekem ötéves koromban, hogy nézegessem a képeket, édesanyám nevetett, mert ő tudta, hogy én már önállóan olvasok. Velünk élt anyai nagymamám is, aki csodálatosan bölcs és előrelátó asszony volt.

– Gondolom, a természeti környezet is éppen egy kisgyereknek való volt arrafelé.

– Egész nap a madárcsicsergést hallgattam. Volt egy kis tó, és egy domb, az volt az én hegyem.

– Az énekléshez honnan kapta az inspirációt?

– Édesapám amatőr zenész volt. Hegedűn játszott és énekelt. Nagyon sok népdalt tanultam tőle. Ötévesen léptem fel először május elsején, de már akkor is alig vártam, hogy énekelhessek. Azóta is mindig azt érzem, hogy engedjetek, hadd énekeljek. Az első hangszerem, amit édesapámtól kaptam, egy kis gyerekhegedű volt, és lett egy tangóharmonikám is. Vett nekem egy Orion táskarádiót, azon mindenféle zenét hallgattam: operát, operettet, népdalt, magyar nótát, slágereket.

– Ott hallotta először a régi operaénekeseket, köztük a tenorokat?

– Igen, nagyon megragadott a muzikalitásuk, a tudásuk, a szabadság, ahogy énekeltek.

– Még a zeneiskolában is tenoráriákat énekelt először a felvételijén.

– Igen, Nadír románcát adtam elő, utána meg a Levél-áriát. Nem tudtam, mi ezzel a baj. A tanárok egymás után mentek ki a folyosóra, mert pukkadoztak a nevetéstől. De aztán kérdezték, hogy női áriát nem tudok-e? Akkor elénekeltem a Pillangókisasszonyból a nagyáriát.

– Miért tetszettek önnek jobban a tenor áriák, mint a nőknek írt szoprán áriák?

– A régi tenor énekesek a rádióban sokkal szabadabban énekeltek, mint a női énekesek, akik inkább igyekeztek megfelelni a külső elvárásoknak. A tenoréneklés nagyon nehéz, évekig kell gyakorolni, mire sikerül elénekelni, de gyönyörű.

– Akkor talán nem véletlen, hogy a férje is egy tenor lett.

– Igen, most már otthon is van egy tenorom.

– Miért kellett a családnak eljönnie Tápé– Kutasról?

– Szolgálati lakásban laktunk ott, és édesapámat, harminchat év szolgálat után a vallásossága miatt idő előtt nyugdíjazták. De nagymamám előrelátó volt. Már korábban eladta a házát, a szekerét, a lovait, és Szeged külső városrészén, Petőfi-telepen vett egy kertes házat, és odaköltöztünk. A hetedik-nyolcadik osztályt már ott jártam.

– Örült neki a család, hogy ön énekes lesz?

– Azt szerették volna, ha én is tanító leszek. Tudták, ha énekes leszek, el fogok menni.

– A család nagy áldozatot hozott azért, hogy önnek saját pianínója legyen, és bármikor gyakorolhasson.

– Sokszor este tíz után értem haza a konzervatóriumból, mert nem volt otthon zongorám, és az iskolában ki kellett várni, hogy gyakorolhassak. Nem is mindig kerültem sorra, és olyankor nem tudtam készülni. A nagymamám akkor megint hozott egy bölcs és fájdalmas döntést. Megkérte a szüleimet, menjenek be a városba, és nézzenek ki nekem egy pianínót. Édesapám a legjobb hangszert választotta, egy Rösler pianínót. Húszezer forint volt az ára. A nagymamám elment két nagygazdához, és mind a kettőtől kért tíz-tízezer forintot, amit aztán munkával törlesztett le édesanyám és a nagymamám. Két évig jártak napszámba. Éjt nappallá téve dolgoztak a zongorámért.

– Később meg tudta hálálni nekik ezt az áldozatot?

– Azt gondoltam, nem szeretném, ha ők kívülállók maradnának abban az életemben, ami tőlük távol, az operákban, koncerttermekben és azok környékén zajlik. Édesapám régész is volt, Móra Ferenccel végeztek ásatásokat. Ő Nápolyba és Pompeibe szeretett volna eljutni, és amikor meghívtak Nápolyba és más olasz városokba énekelni, magammal vittem. Az ő kedvéért énekeltem Luciano Pavarottival, mert ő volt a kedvence. Bemutattam José Carreras-nak, és utána azt mondta, egy hétig nem mos kezet. Bécsbe is elvittem a családtagjaimat, és amikor Berlinbe kellett mennem karácsonykor, akkor is velem voltak. Japánba nem jöhettek el, de megbeszéltem a Bartók rádióban, hogy karácsonykor adják le a velem készült rádióműsort, és így akkor is hallhatták a hangomat.

– Megvan még a Rösler pianínó?

– Most is azt használjuk a férjemmel.

– Az önnel készült interjúkban gyakran emlegeti a régi operaénekeseket. Mi az, amiért különösen fontos, hogy a mostani énekesek jól ismerjék őket és az életművüket?

– A harmincas években a magyar operaénekesek ugyanúgy el tudtak énekelni egy olasz operaszerepet, mint egy olasz vagy bármilyen világszínvonalú énekes. A német repertoárban is otthon voltak. Bizonyára az Osztrák–Magyar Monarchia miatt is alakult ez így. A magyar hangszeres zene is nagy jelentőségű volt, de valahogy ezzel a témával a mai magyar hangszeres zenészek foglalkoznak is, az operaénekesek pedig sokkal kevésbé.

– Mi lehet ennek az oka?

– Semmire nincs idejük. Olyasmikkel kell foglalkozniuk, ami nem teszi lehetővé, hogy elmélyedjenek a szerepben. A pontok gyűjtése, a menedzselés, a külsőségek…

– Én hiszek abban, hogy bármilyen művészetről legyen szó, a hagyományból érdemes építkezni, és a jelentős életművekben megjelenő feladatokat, missziókat tovább kell vinni. Ön szerint egy mai magyar operaénekes számára mi tartozik bele az alapvető magyar énekes hagyományba?

– A német repertoár, az olasz repertoár, a magyar népdal, Erkel, Liszt, Bartók, Kodály.

Tokody Ilona a negyven éves operaénekesi pályáját ünneplő gálaesten - A magyar világsztár szoprán  fontosnak tartja, hogy a fiatalabb operaénekesek is belehelyezkedjenek a magyar operai hagyományba
Tokody Ilona a negyven éves operaénekesi pályáját ünneplő gálaesten – A magyar világsztár szoprán fontosnak tartja, hogy a fiatalabb operaénekesek is belehelyezkedjenek a magyar operai hagyományba
Fotó: Balázs-Regényi Júlia

Ha már az anomáliáknál tartunk, eszembe jutott, hogy néhány éve magyar színpadon láttam egy olyan operaelőadást, ahol berobogott a színpadra egy autó, később pedig az énekesnő neglizsére vetkőzve énekelt. Nem is tudtam a zenére figyelni, annyira zavart a látvány.

– Szerencsére már lecsengőben van ez a tendencia. Én egy Aidát mondtam le Németországban azért, mert méltatlan körülmények között kellett volna énekelni a hibás rendezői koncepció miatt. Teljesen feleslegesnek tartom az erőltetett igazodást a modernitáshoz. Puccini például mindig olyan librettót választott, amely az egyszerű hétköznapi emberek történeteivel, érzelmeivel foglalkozik. Az ő operáiban átélhető a maiság. Azt gondolom, hogy az operarendezésnek a zenéből kell kiindulnia, illetve az hőseiből és előadóiból, nem külső szempontokból.

Ön 1971-től járt a Zeneakadémiára. A következő évben megnyerte a Kodály-versenyt, és utána jöttek sorban a versenyek és a győzelmek. A pozsonyi verseny után a bécsi Staats Oper kapui is kitárultak ön előtt. Úgy vállalta el Mimi szerepét a Bohéméletben, hogy még sohasem játszotta színpadon. Kapott-e segítséget, hogy jól sikerüljön debütálás?

– Giuseppe Patané eljött Magyarországra, ingyen segített, csak a szállását kellett fizetnie az Operaháznak. Megértette, mit jelent az, hogy még magyar színpadon sem játszottam ezt a szerepet. Megkérte az Operaház akkori igazgatóját, hogy valamiképpen adjanak lehetőséget arra, hogy legalább egyszer közönség előtt énekeljem a szerepet, mielőtt Bécsben színpadra lépek.

– Úgy tudom, Mikó András, a Dalszínház rendezője is segített önnek, amikor a világ nagy operaszínpadain kellett fellépnie.

– Igen, többször is kértem a segítségét. Hazajöttem, és az ő instrukcióival ellátva utaztam vissza. Így tudtam áthidalni azokat a helyzeteket, amikor bizonyos lépcsőket átugorva kaptam nagy lehetőségeket.

– Emlékszem, egyszer Gregor József elmondta egy esten, mekkora erőfeszítéssel jár egy operaszerep előadása, mindent bele kell adni, és reménykedni kell, hogy túl is éli. De vajon a szakma képviselői segítik-e egymást? A már elismert énekesben megvan-e az alázat, hogy nyíltan vállalja, valamit a másik jobban tud?

– El szoktak menni egymáshoz az operaénekesek technikát tanulni. Így ismertem meg a férjemet, Muskát Andrást. Már egy éve a tanítványom volt, amikor egy pár lettünk.

– Ön mindhárom nagy világhírű tenorral énekelte Mimi szerepét, és számtalan más szerepet is előadott a világ legjelentősebb énekeseivel. Több világsztárral meghitt barátságot alakított ki. Mi ezeknek a barátságoknak az alapja?

– Úgy érzik, ha velem énekelnek, akkor jobbak. Amikor José Carreras megismert, azt mondta, olyan vagyok, mint ő, ezért akart rögtön velem dolgozni.

Carreras is olyan, aki alig várja, hogy színpadra léphessen?

– Igen, az köt össze minket, hogy ugyanolyan komolyan vesszük a munkát, és tudjuk egymást inspirálni.

– Egy interjúban arról is beszélt, hogy gyászában Plácido Domingo nyújtott önnek lelki támaszt.

– Mert ő már előbb átélte ugyanezt, amikor elvesztette a szüleit. Ő sem tudott akkoriban énekelni, le kellett mondania az összes szereplését. Hasonlóan voltam ezzel én is. Azt szoktam mondani, hogy csak a boldog madár tud énekelni. Ilyenkor az énekes hiába vállalja el a szerepet, nem tudja ugyanazt nyújtani a színpadon, mint amikor kiegyensúlyozott.

– Önt végül mi segítette át a három legkedvesebb ember elvesztésén?

– Azt kértem, hogy az ő erejük szálljon belém, és így túl tudjak lendülni a gyászon.

– Ön hívő katolikus. Férjével több keleti spirituális gyógyító technikát is megtanultak. Sokan úgy gondolják, maga a zene, az ének is képes gyógyítani. De mikor és miért jelentkezik egy művész életében, hogy a hite és a zenéje mellé gyógyító technikákra is szüksége van?

– A legjobbkor jöttek az életembe ezek a technikák. Segítettek a veszteségeim feldolgozásában, és a férjemmel a pandémia idején is hasznát vettük a tudásunknak. ha megkérnek minket, segítünk a környezetünkben levőknek is.

– Önök időről időre új dalokkal, áriákkal lépnek közönség elé, mire készülnek mostanában?

– Én mindig új dalokat tanulok, mert szükségem van erre a kondícióm megtartásához, a szellemi frissességem megőrzéséhez. Legközelebb júliusban lépünk fel Balassagyarmaton a Zene határok nélkül című Művészeti Fesztivál énekkurzusához kapcsolódó koncerten, és egy dalestről is tárgyalunk a Magyar Állami Operaházzal is.

Tokody Ilona férjével, Muskát András operaénekessel ad közös ária- és dalesteket.Legközelebb a  Zene Határok nélkül című Nemzetközi Művészeti Fesztivál közönsége előtt lépnek fel
Tokody Ilona férjével, Muskát András operaénekessel ad közös ária– és dalesteket. Legközelebb a Zene Határok nélkül című Nemzetközi Művészeti Fesztivál közönsége előtt lépnek fel
Fotó: Balázs-Regényi Júlia

Az interjú a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával készült.

Kapcsolódó írásaink