Pataki Tibor: A könyv ugyanúgy veszélyeztetett, mint a természet - INTERJÚ

– Mikor kezdődött a festészet, rajz iránti érdeklődése?

– Úgy kezdődött, ahogy talán másoknál is szokott, már gyerekkorban. Meghatározó élmény volt a Vaillant nevű francia képregény újság, amit itthon lehetett vásárolni az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején. Abban rendkívül jó minőségű rajzolt képregények voltak, azt persze akkor nem tudtam, hogy a francia kommunista párt gyerekek számára készített lapja volt. Az újságban ez nem volt felismerhető, mert nagyon komoly történelmi tényeket, technikát is érintettek benne, szinte mindenről volt szó. De a lényeg, hogy zseniális rajzolók készítették, többféle stílusban. Otthon hatalmas könyvtár volt, onnan is inspirálódtam, valamint az általános iskolában már razjversenyt nyertem. A Fő utcai Ferenczy-rajzkörbe 13 éves koromtól jártam esténként. Emellett még az ismerősök közt volt egy rajzfilmes, akire felnéztem.

– Mi történt érettségi után? Egyértelmű volt a művészeti irány?

– Apám nem engedte hogy felvételizzek. Azt gondolta, hogy ebből nem lehet megélni. Úgyhogy két évig ötvösnek tanultam, és utána kerültem a főiskolára (amikor már nem kellett szülői beleegyezés). Attól kezdve viszont a dolog már eldőlt, hogy maradok ezen a pályán.

– A főiskolán már jöttek a szakmai visszajelzések is?

– Igen, de ez azért nem volt teljesen egyértelmű, mert – a hetvenes évek elejéről beszélünk – pártunk és kormányunk úgy gondolta, hogy a '68-as nagy nyitás túlságosan elviselhetetlen mértékben tágította a kereteket, úgyhogy volt egy nagyobb visszarendeződés. Ez azt jelentette, hogy a művészeti főiskolák a kelleténél jobban átpolitizálódtak, és engem a második évben, többekkel együtt, kirúgtak. Ami azért is volt különös mert én aztán tényleg nem csináltam semmit. Nem politizáltam, nem voltam párttag, semmi ilyesmi. Az „elbocsájtó szép üzenetben” pedig az állt, hogy „a szakmai előmenetele nem felel meg az elvártaknak”. Ehhez képest egy év múlva egy rektorváltást követően Somogyi mester visszahívott. Ebből teljesen egyértelmű volt, hogy valami politikai ügy volt a háttérben.

– Ez nem vetette vissza a hivatásától?

– De. Azért egy diákkorú embernél az, hogy kijelentik róla, az addig követésre méltó tanárai, a nála idősebb nemzedék, hogy nincs rá szükség, hiába korrigálták, akkor is hagyott egy elég mély sebet. De persze ezt idővel sikerült kiheverni.

– Abban az egy évben, amíg még nem hívták vissza, szakmán belül maradt?

– Dolgoztam az Állami Nyomdában, terveztem egy játékot, amelyhez anyagot gyűjtve rátaláltam az origami rövid leírására. Teljesen lenyűgözött az ismertető. Mivel könyvet nem lehetett Magyarországon kapni, 1976-ig várnom kellett. akkor tehettem egy körutat Európában. Londonban vettem egy négykötetes alapkönyvet, utána pedig tanítottam is. A gyerekekkel nagyon sok dolgot kipróbáltam, ennek pedig az lett a következménye, hogy két könyvem jelent meg itthon, a Papírcsodák '82-ben, a Hajtogatni jó pedig '93-ban.

– Mi fogta meg az origamiban ennyire?

– Minimális anyagszükséglettel egy olyan plasztikus művet lehet létrehozni, amelyet a leírás alapján más is el tud készíteni. Mindeközben pedig az az izgalmas benne, hogy nagyon szigorú szabályok vannak, de ha az ember elfogadja és megtanulja ezeket, akkor ezek a szabályok inkább megtartanak, más minőségű szabadságot élhetünk meg, mint amikor nincs korlát, se szabály.

– Ebből jött később az alkalmazott grafika?

– Nem. Annak két oka volt, az egyik az volt, hogy egyetlen ösztöndíjat nem kaptam, vagy a pályázataimat még csak válaszra se méltatták. Tanítottam, és a tanításon kívül teljesült az a régi vágyam (ami a főiskolán is motoszkált bennem, hogy csináljak illusztrációt, könyvet), amely a Móra Könyvkiadónál több-kevesebb sikerrel elindult. A rendszerváltozás előtt kicsivel kezdtek a magánkönyvkiadók megalakulni, és érdekes, hogy azoknak a nagy részét olyanok alapították, akik a Móra Könyvkiadóban dolgoztak, és akkor hirtelen kellett nekik egy ismerős, aki megcsinálja a könyvborítókat, stb. Aztán ez a dolog elkezdett haladni afelé, hogy először terveztem a borítót, aztán a belső borítót, címsort. Akkor meg már legyen az egész könyv, amelyhez aztán hozzájött a tipográfia. Ez egy folyamat volt, és oda vezetett, hogy voltak olyan ötleteim is amelyeket nem fogadtak el a kiadók – többnyire pénzhiány miatt – azokat én megcsináltam makettben. Egy idő után kiderült, hogy létezik a művészkönyv műfaj, ahová illettek ezek a munkáim. '93-ban megalakult a Múvészkönyvalkotók Társasága, kiállítások, rengeteg munka és a kettő ahogy összeadódott, úgy lett számomra világos, hogy a könyvet meg lehet nézni még meszebbről, még összefoglalóbban, úgy, mint egy szimbólumot. A kultúrtörténete, jelentése, a sorsa, olyan problémakör, amely szorosan kapcsolódik az emberhez.

– Akkor a nagybetűs „Könyvhöz” érkeztünk.

– Évekig kísérleteztem kidobott, zúzdába szánt könyvekkel. egy nap két, dohányboltban vehető filtercsomagot (amelyek úgy néznek ki mint a minikönyvek) egymással szembefordítottam, és laponként egymásba lapoztam, összetoltam. az egymásba fonódó lapok nagyon izgalmas struktúrába rendeződtek. megpróbáltam széthúzni őket, de nem ment, pedig nem ragasztottam össze őket. Ekkor eszembe jutott, hogy a két könyv olyan mint az emberi kapcsolatok, találkoznak párszor, és akkor már létrejön valamiféle „ragasztóanyag”, egy kötés, ahhoz már erő kell, hogy azt szétszedjük. Ez a felismerés adott egy olyan mélységet, továbbgondolható tartalmat, hogy megszülettek az úgynevezett sorskönyvek.

– A mostani alkotások középpontjában mi áll?

– Nagyjából öt-hat éve csinálom, hogy a fából levágott szeleteken látható évgyűrűket – amelyek a fa életéről mesélnek – és a könyvekből metszett szeleteket – amelyek az ember történetét rejtik – dolgozom össze. Ha a fa erezete az a fa története – mert ugye évente van egy következő gyűrűje –, és ha egy gyűrűt helyettesítek egy könyvvel akkor a kettő az több ponton fonódik egybe. A könyv ugyanúgy veszélyeztetett, mint a természet. Nem könnyen értelmezhető a történet, a kettőt összerakva pedig még nagyobb dimenzióba visz el minket, amelyről talán érdemes gondolkodni. Ez az a téma ami jelenleg foglalkoztat..

Az interjú a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával készült.