Művész páholy
Bereczky Csaba: Fontos nekem a magyarság, a hagyományok őrzése
A fafaragás mestere rengeteg a magyarság szimbolikáját őrző tárgyat készített
– Mikor ismerkedett meg a fafaragással?
– Gyerekkoromban nagyon sokat voltam a nagyszüleimnél, vidéki környezetben, ahol rengeteg fa tárgy volt, amik főképp használati tárgyak voltak, de az esztétikai funkciójuk is erőteljes volt. Korábban egy másik irányt fogtam, főképp rajzoltam és a kézi művészet felé mentem, de azzal később felhagytam, és újra visszataláltam a fához, amivel közel 50 éve foglalkozom.
– Mikor volt az a pont, amikor igazán egyértelművé vált, hogy a fával kell foglalkoznia?
– A hetvenes évek közepétől kezdve már pályázatokra jelentkeztem, ahol az egyik során (egy veszprémi pályázat volt) kaptam egy olyan tanácsot, hogy mélyedjek el jobban a fa munkálásban. Azt mondták, hogy rajzkézségem, formaérzékem nagyjából megvan, amit készítettem az ahhoz képest, hogy mennyi ideje csináltam egész jónak nézett ki. Így kezdtem közelebbről a fával foglalkozni. Ezt követően körülnéztem a lakóhelyemhez közel, ugyanis itt van Keszthelyen a Balatoni Múzeum, ahol nagyon gyönyörű néprajzi anyagok gondoznak. Az intézmény akkori néprajz kutatója pedig nagyon kedvesen bevezetett engem ebbe a világba. A kezdetek kezdetén ezeknek a fotózásával jutottam olyan eredeti autentikus anyagokhoz, amiknek kapcsán aztán elkezdtem a magam kis világát formálni.
– Lehetett ez egy hosszabb inspirációs út?
– Egy folyamat, igen. Először apróbb tárgyakat kellett csinálnom, ugyanis nem voltak eszközeim. A szakmám az műszerész, így a kezdetben magam készítette szerszámokkal dolgoztam. Pont ezért kisebb léptékű tárgyakkal foglalkoztam eleinte, mint pl.: pásztortükrösök, kisebb dobozok, tükörtartók, keretek amikhez nem kellett nagyobb mennyiségű előmunkálat, gépi előmunkálat, hanem amit kézzel el lehetett készíteni.
– Mi az ami leginkább megfogta Önt?
– A szaru és a csont, amivel szintén a múzeumban találkoztam. Az egy másik fajta diszitésforma, ott inkább a karcolás, vagy a vésés jellemző, valamint annak a különböző módon való elszínezése. Ezeket a technikákat én magam is elsajátítottam. Alapvetően többféle irányba indultam. Ahogy pedig haladtam az évekkel, úgy nyílt ki egyre inkább az érdeklődésem. A vidéki fa bútorok hatására elkezdtem azon is gondolkozni, hogy székeket, asztalokat vagy esetleg ládákat is készítsek. Az én világom a célszerű, nem túl díszitett de használható tárgyak létrehozása. Legyen az bármi.
– Hogy sikerült a szakma figyelmét felhívni magára?
– Akkoriban népművészet mestere pályázatokra adtam be a munkáim, amik alapján meghívtak egy közösségi táborba, ami anno Tokajban zajlott. Ezáltal az ország különböző részeiből összejött fafaragók (de nem csak azok) oda-vissza egymásra hatva tudtak fejlődni. Nagyon fontos volt számunkra a közösségben való alkotás. Megismerni minden olyat, ami a mindennapi életben a népi kultúrában előfordul. Ezt mi teljes komplexitásában szívtuk magunkba. Ez pedig újabb inspirációkhoz vezetett. Fontos volt, hogy minél szélesebb ismereteket szerezhessek.
– Nemrég nyílt meg az életmű kiállítása. Miért pont most és miért pont Keszthely?
– A művészeti akadémia tagjaként, a mi tagozatunkban kialakult egy olyan szokás, hogy ha eléri az ember a hetven évét akkor kap egy jutalomkiállítási lehetőséget, amit mindenki arra fordít, amire szeretne. Nálam az eredeti terv, a pesti Vígadó lett volna, de a jelen körülmények között, az én anyagom mennyiségét tekintve, azt gondoltam, hogy a lakókörnyezetemben sokkal meghittebben és szebben tudjuk megvalósítani ezt a kiállítást. Nem beszélve arról, hogy lényegesen kisebb anyagi ráfordítással. A Balatoni Múzeum pedig nagy örömmel fogadta a lehetőséget, ugyanis én szinte ott nőttem fel. A kiállítás a múzeum látványtárában és az aula egy részében kapott helyet. Itt meg tudtam jelenni úgy, hogy be tudtam mutatni édesapám örökségét, valamint a feleségem iparművészeti munkásságát is.
– Azt lehet olvasni Önről, hogy akkor teljesedik ki igazán, ha a tanítványai között lehet.
– Amikor én kaptam és szívtam magamba az inspirációt, rögtön felmerült bennem, hogy ez a tudás nem egy öncélú tudás. Ha egy mód van rá akkor mindenképp át kell adni az érdeklődőknek, vagy a gyerekeknek. Így aztán a keszthelyi művelődési központban már ’75-től elkezdtem gyerekszakkört szervezni. Gyerekszakkör már nincs, de párhuzamosan vele indult egy felnőtt csoport is, amit a mai napig (46. éve) csinálunk. A fiatalok közül nagyon sokan – most tapasztalom azt –, hogy akik gyerekként egykor hozzám jöttek tanulni, azok megjelennek középkorú szülőkként a gyermeküket hozva, hogy: Csaba bácsi, lehet-e jönni? Én erre azt szoktam mondani, ha mindketten jöttök, akkor nagyon szívesen látlak benneteket. Most úgy érzem, hogy kialakult egy olyan folyamat, hogy ez a tudás megfertőzte, azt a korosztályt, akikkel én anno foglalkoztam. Valahol őrzik ők ezt a tudást, és amikor olyan élethelyzetbe kerülnek, akkor a hobbijukhoz újra visszanyúlnak, vagy továbbadják mindazt.
– Akkor az utánpótlás is úgy tűnik működik.
– Működik igen. Nem a nagy számok törvénye szerint. De a modell működik és jó. A másik ami fontos, hogy Keszthelyen gyakorlatilag az én eddigi tevékenységem során, több mint 5 iparművész címet szerzett fafaragó lett a város környékén. Ez tükrözi mindazt, hogy milyen építkező és közösségi munka zajlik. A keszthelyi alkotó házat mi magunk építettük újjá, ami most a Zala vármegyei népművészetnek ad otthont, ahol különböző programokat, kiállításokat is szervezünk.
– Van-e szívének igazán kedves alkotása?
– Nagyon sok van. A keszthelyi Nemzeti Kör felkérésére készítettük el az úgynevezett Igazság kapuját, ami egy székely kapu, ami őrzi a magyar hagyományok emlékét. Van Cserszegtomajon a Trianon évfordulójára készített keresztem, ahol a Nagy-Magyarország címere jelenik meg a feszületen. Ezek fontosak számomra, a magyarság miatt. Nagyon fontosnak tartok egy idézetet, ami az érzéseimet maximálisan visszatükrözi: „Adj szárnyakat azoknak, akiket szeretsz, hogy repülhessenek és gyökeret, hogy visszajöjjenek és okot, hogy maradjanak.”
Az interjú a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával készült.
