Művész páholy
Fohászkodó és bajmegállító kezek a Műcsarnok Art Box tárlatán
Ujvárossy László gazdag szimbolikájú alkotásai bemutatják az emberi élet teljességét, de a fenyegető jövőképre is a hagyomány logikája szerint reflektálnak
– Engem először az rendített meg az ön képeit, installációit látva, hogy nem próbálja meg a gyerekrajzszerű alkotásokban szétválogatni a „normális”-at, és azt, ami azon túl van. Ettől én, a néző, aki tudom magamról, hogy nem vagyok mindig sem racionális, sem tökéletes, maximálisan elfogadva érzem magam. Ön így viszonyult a kisegítő iskolás gyerekekhez is?
– A másság elfogadása esetemben nehezebb folyamat volt, hiszen a bukaresti rajzfilmstúdióba szerettem volna kerülni, a szakzsűri örömömre dicsérettel átküldött a kádereshez, hogy a felvételhez szükséges adataimat kitöltsem. Amikor elmondtam, hogy az egyik testvérem Nyugatra disszidált, elfelejtették még azt is, hogy ott jártam. Így maradt az önállóan gondolkozni és cselekedni képtelen gyerekek pszichés zavarait oldó rajzoktatásának lehetősége. E kényszerpálya kezdeti nehézségei után rájöttem, hogy a szellemileg visszamaradt gyermekekkel való kenyérkereset számomra több okból is a sors jó hozadéka, egyébiránt a pedagógia-módszertan gyakorlása számára ideális tanulóhely, a rászorulóknak gyógymód és nem utolsósorban a kinti világtól védelmet nyújtó buborék, hasznomra vált. Hiszen a sérült gyerekekkel való foglakozás közben a rajzaikból nagyon sokat kaptam. A művészet lényegét tekintve megjelent a játék, az ösztönös kifejezésben a mélylélektani rendkívüliség. Ugyan sokan közülük megrekedtek egy három-négy éves gyermek szintjén, volt, aki még a nevét sem tudta megmondani, ennek ellenére remek vizuális társításokra voltak képesek. A sok dicséretem örömet okozott nekik és sikerélményhez vezette őket.
– A kiállításhoz készült brosúrában olvastam, hogy ön eleinte büntetésnek élte meg, hogy egy Képzőművészeti Egyetem-diplomával a zsebében a nagyváradi Kisegítő iskolába helyezték.
– Kihelyezésem során, bevallom, szenvedtem, és valóban büntetésnek éltem meg a szellemileg fogyatékos gyermekekkel való találkozást. Ugyanis a választás pillanatában nem lehetett tudni, hogy a kapott nagyváradi munkahely Kisegítő Iskola, és amint életemben az lenni szokott ösztönösen kerestem a baj jobbik oldalát, mert hittem, hogy a történések nem véletlenül esnek meg az emberrel. Kisgyerekként orvos szerettem volna lenni, így a gyógyítás, a művészet terapeutikus szerepköre előtérbe került, és az új környezetben Brâncuși gondolatát alkalmazhattam, hogy „az emberiség beteg, de egy arány, egy megtalált vonal kigyógyíthatja”. Az első három évben volt kötelező ott dolgoznom, de maradtam további öt évig. Idővel megszerettem a gyerekeket, és rájöttem, hogy a helyzetet, amibe kerültem, a magam javára fordíthatom. Ezek a gyerekek a külső valóságot nem tudják leképezni, de a kétdimenziós térábrázolásban istenien leleményesek. A rajzaikon a saját belső érzelmi valóságukat jelenítik meg, gyakran lenyűgöző kifejezőerővel.
A kézrajzaik, amelyeket az óráimon készítettek, olyanok, mint a barlangok őslenyomatai. Egyediek, különlegesek. Jean Dubuffet francia festőművész (1901–1985), Art Brutnak nevezte az ilyenfajta művészetet, és úgy gondolta, hogy ezeket a műveket egyediségük, különlegességük teszi értékessé.
– Kaptak egy ilyen feladatot a tanítványai, hogy rajzolják le a kezüket, és utána ön hasznosította művészként a kézábrázolásokat?
– Igen, 1984-ben a Kéz–Fej című fotóakcióban azzal kísérleteztem, hogy rajzolják le a kezüket, és észrevettem az arcformájukkal való hasonlóságot, amit fényképen rögzítettem. Ezeket a kézrajzokat inspirációs forrásanyagként többször is felhasználtam. Például a Kelengye című ciklusomban „termékenységi virágokként” beemeltem azokat a rajzelemeket, amelyekben archetipikus, többek közt fallikus formát találtam (ready made).
– Valakinek készítette a kelengyét?
– Abban az időben született lányomnak készítettem a metaforikus hozományt. Annak a népi szokásnak mintájára, ami régen a székelységben volt honos, hogy tulipános ládát, hozományládát készítettek a szülők, amit akkor kapott meg a lány, amikor házasodott. A ládában benne volt, amit a nő asszonyként viselt, ami akkor kellett, ha kisbabája született, és ott volt a ládában a halotti viselete is. Régészek találtak olyan ládát is, amiben csontok voltak, vagyis volt, akit a tulipános ládájában temettek el.
– Csodálatos, hogy a régieknek mindenük megvolt, de se fölösleg, se szemét, se fölösleges kártétel a természetben. Hogyan született meg a Kelengyén szereplő többi szimbolikus motívum?
– Kétfajta gyökerük volt a Kelengye sorozaton szereplő szimbolikus motívumoknak: a székely bútorfestésből talált jelképek és a kézrajzokból átalakított termékenységi virágok. Láttam gyerekkoromban festett bútorokat, de azt hittem, hogy amit ráfestenek a bútorokra, az csupán díszítés. Később Kocsi Márta és Csomor Lajos Festett bútorok a Székelyföldön című könyvéből tudtam meg, hogy minden virágnak, minden motívumnak mély, ősi jelentése van. Például védőrózsákat, női és férfi jellegű tulipánokat festenek bútorokra.
Arról is olvastam, hogy Hódmezővásárhelyen régen tavasszal felszedték a padlatot, és íróasszonyokat kértek meg, hogy termékenységet hozó virágokat fessenek a földre porfestékekkel. Sajnos, nem láttam még ilyet, és másfelé nem tudtam még a nyomára bukkanni, de nagyon mélyen érintett a hiedelemvilág gazdag kódrendszere.
– Mennyire tartotta meg a kézrajzok részleteit, amikor már motívum lett belőlük, mint a virágokból?
– A kisajátító művészet (appropriation art) mintájára interpretáltam a gyerekek kézrajzait, azzal a különbséggel, hogy nem másolatok lettek, hiszen a szerepük szerint itt a kezek a termékenységre vonatkozó női és a férfi jellegű motívumrendszer képi formáira utaltak.
– A kiállításon láthatunk a Kelengye sorozatból származó különleges terítőt, amelyen rózsák is vannak, de puskák is. Hogyan készültek ezek a különleges hímzések?
- A Hozomány és a Termékenység asztala című munkámat 1988-ban fejeztem be. De az akkori hímzésminták után készített hímzéseket anyagi és kivitelező hiányában csak harminc évvel később tudtam kihímeztetni. 2018-ban találtam Nyüveden Püski Irén nagyszerű hímzőasszonyt, akit felkértem, hogy hímezze ki a régen tervezett motívumokat.
A régi inspirációs forrást újra kézbe véve a sorozat egészen más irányt vett 2022-re. Nem tekinthetek el a mai ínséges világunk borzalmaitól és az utolsó két abroszon – melyeket a béke asztalára szánok – drónokat és fegyvert takaró virágokat terveztem.
– Mit jelentenek a kezek az ön különféle alkotásain?
– Többször visszatértek a kezek az alkotói pályámon, mindig más jelentéssel. Fiatalságom derekán a születéssel, a szerelemmel, a termékenységgel kapcsolatos gondolatokat fejezték ki, most pedig a Napkezek a békéért és szabadságért fohászkodnak. Az unokáinkra olyan fenyegető jövő vár, amelyben az ökológiai változásokkal és más katasztrófákkal kell majd megküzdeniük, és ezek a kezek meg szeretnék állítani a háborút, az agressziót, a pandémiát. A kezekkel megemlékezem a gyermekekről is, akik a nagyváradi Kisegítő Iskolában rajzoltak az óráimon.
– Ön egyetemi tanár, professzor lett, miután elhagyta a kisegítő iskolai munkát. Az egyetemi oktatásban is tudott valamit hasznosítani abból, amit a szellemi fogyatékkal élő gyerekek közt tapasztalt?
– Osztott tanrenddel tanítottam, különböző feladatokat kellett adni a gyerekeknek, mert ők is különböztek egymástól. Egy művészeti egyetemen is nagyon fontos, hogy minden hallgatót másképp kell kezelni és segíteni abban, hogy a tehetségét kibontakoztassa.
– Visszatérve a kiállításra, a harmadik teremben, amely fekete-fehér, felfigyeltem két képre, mindkettőnek Lélekhordozók a címe. Különösen az tetszett, amelyiken a nagy fatörzsnek veti a hátát egy apró furulyázó alak.
– Az a sorozat három képből áll, de csak kettő fért be a terembe. Az első képen a ló hátán ülő alak fordítva ül a lovon, és fújja a furulyáját. Ő még gyermek, még nem figyel a világ folyására, még a játék és az öröm az, ami fontos neki. A második képen a férfi már megüli a lovat. A harmadik képen az idős embert látjuk, aki szintén háttal ül a menetiránynak. Ebben a korban már azt kérdezi az ember, hogy miért is van itt a világban, mi a feladata. Én ötven körül kezdtem így nézni az életet.
– Ugyanebben a teremben ott van a nagy Fekete Szív egy dárdával, vagy székely pásztorbottal átdöfve.
– Igen, pásztorbot van a képen, és látható egy kapuőr állat is, ami tapsol. A Fekete Szív az agresszióra utal, ami most a világban van. Én úgy gondolom, hogy a 21. században ezt a háborút is el lehetett volna kerülni, ha leülnek a felek tárgyalni.
Az interjú megjelenését a Magyar Művészeti Akadémia támogatta.
Az interjú a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával készült.
