Nem lehet kivonulni a létből

A gyerekkor minden ember életében meghatározó. Az enyémben is. Nekem csodálatos gyermekkorom volt. Csodálatos szülőkkel, csodálatos közeggel. Vidéken, Sárbogárdon éltünk az 1950-es, 60-as években. Ezekben az időkben sehol nem volt jellemző az a polgári életforma, ami a mi családunkat jellemezte. Iskolába járni rettenetesen utáltam, de szerettem a természetet, az otthonunkat. Akkoriban az időjárás még normális volt: a nyarak melegek voltak, a telek hidegek. Az almának volt íze, meg minden gyümölcsnek volt íze, most már nem ezt érzem. A polgári életmód velejárója volt az, hogy zongorázni tanultunk a nővéremmel, külön némettanárunk volt, hittanra templomba jártunk, ez nagyrészt a nagyszüleimnek volt köszönhető. Ezeket a faluban nem nagyon szerették abban az időkben. Édesanyám ügyintéző volt – akkor ezt úgy mondták, diszponens – egy mezőgazdasági nagyüzemben, édesapám volt a járási hivatal pénzügyi osztályvezetője.

Az, hogy festő lettem, teljesen természetes volt. Még akkor is, ha így nem volt kimondva. Mióta az eszemet tudom, festek meg rajzolok. Ez később tudatossá vált. Imádtam a képzőművészettel kapcsolatos dolgokat. A régieket, a moderneket, amiket nem értettem, később meg még kevésbé értettem, töröltem is, mert sok értelmetlenséget láttam bennük. Mindent szerettem a művészetben. Ha az ember nem is mondta ki a kérdést, hogy mi a művészet, ez mindig benne bujkált. Azt szokták mondani, hogy se nem ez, se nem az, hanem a művészet az, amit én csinálok. Ez jól hangzik, csak nem így van. A művészet valójában nagyon egyszerű dolog. Ha bármilyen műtárggyal találkozik az ember, az első pillanatban eldől, hogy az műalkotás, vagy sem. Én tudom, a művészet fejlődésre képtelen, örök és végtelen. Olyan isteni adomány, ami sose fog megváltozni. Ha az ember erre rájön, nem kell ehhez iskolákat elvégezni, azt azonnal felismeri. Legyen az egy gótikus katedrális, egy szárnyas oltár, legyen manapság készült valamilyen műalkotás. Ebben a dologban én eddig nemigen fogtam mellé. Közben annyiféle stílus meg irányzat alakult ki, hogy az a hétköznapi embert teljesen össze tudja zavarni. Ez nagyrészt az úgynevezett művészeti íróknak köszönhető, hogy ha az ember az elemzéseiket olvassa, aminek se füle, se farka, csak tovább fokozódik a zűrzavar. És a végén már nem is érted, hogy miről van szó.

Nálam mindig váltogatódtak a mesterek. Ha nem is voltak nevesítve. Sokszor a nevük sem volt érdekes, például tetszett a barokk freskófestészet gyerekkoromban. Gimnazista voltam, magával ragadott a perspektivikus ábrázolásmód, ahogy templomok kupolájába felnézett az ember. Otthon is kipróbáltam. Annak ellenére, hogy egy három méter belmagasságú szobában ezt nehéz volt előállítani. Teljesen összevissza ugrándoztam az időben, állandóan rajzoltam mindenféle csatákat meg minden egyebet, ami akadt. Aztán, akik valójában nekem mesterként kikristályosodtak, azok a nagyok, akiknél valójában megjelent az isteni szellem, amit művészetnek nevezhetünk, ilyen nálam először Vermeernél volt. Szerettem Rembrandt művészetét. A klasszikusokat, Dürert. Én elsősorban a rajzaiban éreztem ezt megelevenedni. Az isteni szikrát. De Vermeernél ez kiteljesedett. Nagyon kevés befejezett műve maradt az utókorra. Amikor először láttam a Műterem című képét, beszippantott. Rögtön ott voltam. Olyan levegő volt benne, atmoszféra, amit nagyon-nagyon kevés művésznél lehet észrevenni. Függetlenül attól, hogy az impresszionista volt például, ahol a levegő meg a fény a lényeg. Ez a Vermeer- kép valami olyan döbbenetes, nem is tudom, miért nem mutogatják állandóan.

Később csináltam több képparafrázist nagy mesterektől, amik persze más képek lettek, kicsit, készítettem több ilyen képsorozatot is. De ezek mind arról szóltak, hogy próbáltam azonosulni, átvenni azt az érzést, amikor a művész dolgozott. Vajon mire juthatott, mi volt, ami motiválta, idézőjelben, mi vagy ki vezette a kezét. Nagyon bensőséges ügye ez az embernek. A művészet rettenetesen magányos. Hiába vannak mindenféle csoportok, a műveket egyedül kell megoldani. Egyedül van az ember a képpel, nemcsak én hatok rá, amikor a vászonnal dolgozom, hanem a kép vissza is hat rám. Ez az oda-vissza játék nagyon érdekes dolog. Ez olyan mintha beszélgetnél a Teremtővel.

Vermeerhez hasonló nagy mestert nem tudok magyarok közül mondani. Nagyon szerettem több művészt, azt az atmoszférát, amit képeiken megteremtettek. Ahol észrevettem, hogy ott van az isteni szikra bennük. Holló Lászlótól elkezdve, Benczúr Gyulán keresztül, de egészen Ripl-Rónai Józsefig, aki zseniális alkat volt. Ezekben a korszakokban változó volt a világ, minden változott. Az emberek is változtak, a művészek is, mégis mindig ugyanazt a felismerést mutatták, amit egy ötszáz évvel ezelőtti mű is felmutatott. Én ugyanazt az érzést éreztem, a művészet jelenlétét éreztem. Szavakkal nehéz ezt elmondani. Tessék bemenni egy katedrálisba, leülni ott. Szétnézni, és rá fog jönni mindenki, hogy miről van szó.

Elég sok ideig éltem külföldön, ilyen hullámzóan. Jöttem, mentem. Azért nem maradtam ott, mert nem vonzott. Amikor kint voltam, ugyanazt csináltam, amit itthon. Azzal a különbséggel, hogy itthon nem voltak olyan körülmények abban az időben, mint amilyenek most már megvannak. Most is hívtak külföldre, de minek menjek, amikor itthon már rendben van minden így magam körül. Svédországot nagyon szerettem, arany életem volt ott, megtanultam magányosnak lenni. Ezt sokan nem nagyon tudják megtenni, félnek a magánytól. Amikor az ember fest, dolgozik, akkor már nem magányos. Akkor egy beszélgetésről van szó. Beszélget a Teremtővel.

A mai festészet, ha szóba került, úgy tűnik, hogy a 20. század képzőművészete az alkotások által közvetített tartalomtól elfordulva a művek anyagának tulajdonságaihoz fordult. A század második felében a tulajdonságok leírásával is megelégedett, sőt mintha menekült volna minden fizikai létezőtől, valamiféle egészen alapvető szintre törekedett a művészet, talán úgy is megfogalmazhatnánk, hogy tiszta energiaként akart megjelenni. Előbb a felismerhető-azonosítható formáktól szabadult, majd a geometrikus és az amorf megjelenést vetkőzte le, aztán egyszerű kijelentő mondatokban kívánt megjelenni. Ez az önmegsemmisítő folyamat eljutott a kontextus nélküli szavak szintjére, és a meg-nem-jelenés értelem nélküli szintjére is. Megdöbbentő, hogy sokat tapasztalt, sokat tanult emberek is elfogadták művészeti alkotásként a meg-nem-festett képeket, a nem létező szobrokat, a nullát, a semmit. Mintha lehetséges lenne teljesen kivonulni a létből, megsemmisülni, és mintha ez az abszurditás komoly eredmény lenne, valamiféle nagyra értékelhető tett, legalább akkora teljesítmény, mint az elmúlt évezredek tartalmas alkotásai.

Amikor kicsi voltam, mindig arról ábrándoztam, hogy milyen jó lenne nekem egy olyan műterem, amiben ott van a zene, a zeneszerszámok, meg ott van a képzőművészet is. Ott vannak a festészethez tartozó tárgyak, könyvek, rengeteg művészeti album, amit az ember lapozgat. Az átjárhatóság borzasztó egyszerű a zene és a festészet között. Én vagyok az átjárhatóság. Amikor beülök a műterem közepére, van egy demarkációs vonal, egyik oldalon van a zene, a másikon a képzőművészet. Aztán ezek időnként találkoznak bennem. És nagyon jól elvannak egymással. Hol ehhez nyúlok, hol ahhoz nyúlok, és ez mindig valami jó, lelkileg ez nagyon jó találkozás. De a két dolog remekül kiegészíti egymást, benne van ennek a találkozásnak a lehetősége.

Szerintem én tűrhető festő vagyok, magamat realistának tartom. Ezért van egy jónak mondható jellemábrázoló képességem, ez néha összekuszálódik a technikai megoldásokkal, ami nem baj. Kitaláltam az életem folyamán jó pár technikai megoldást, ezek csak bizonyos mértékben tértek el a hagyományos technikáktól. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy összemaszatolom a vásznat, vagy hogy mindenféle, hülyébbnél hülyébb anyagokat használok. Én a hagyományos anyagoknak megadom a tiszteletet. Úgy is bánok velük, ennél többet nem is tudok. A nézők vagy vásárlók, akiknek tetszik ez, még ha nem is értenek a képzőművészethez, de érzik, hogy itt lényeges dolgok vannak. Nem pedig valami handabandázás.

A technikaválasztásomat mindig az dönti el, hogy mit fogok csinálni. Nagyon szeretem az úgynevezett ezüstvessző technikát. Ezt nemigen használják, inkább csak érdekesség, nehéz rajzolni vele, nem törölhető. Időnként színeket teszek hozzá, vagy maratom a felületét a vászonnak, bizonyos faktúrát készítek, vagy másképp dolgozom meg az alapozást. És ezáltal nagyon izgalmas felületeket hozok létre, amikre aztán élmény dolgozni. Ahogy Leonardo Da Vinci is mondta, tessék nézegetni, kérem, málló falfelületeket, mi mindent lehet azokba belelátni. Bennem ez működik, nem málló falfelületről van szó, hanem olyan képi megoldásokról, amiktől valahogy régivé válnak, nem is öreggé, patinássá válnak a dolgok. Olajfestékkel dolgozom a lehető legjobb minőséggel, azzal érdemes, magas pigmenttartalmúval, ezüstvessző, grafit, tus, toll technikával. Kis grafikákból régebben sokat készítettem, ma már kevesebbet. Tollrajzokkal rengeteget. A Dürer-emléklapokat is ezzel csináltam. Ezek alakultak ki nálam, de mindig attól függ, hogy mihez nyúlok. Általában megnézem, és jól szoktam dönteni, hogy ezzel a technikával fogom megoldani. Számomra nincs olyan, hogy ez nemesebb technika vagy sem, mind a kettő ugyanolyan számomra.

Pár évvel ezelőtt néhány hasonlóan gondolkodó képzőművésszel összeálltunk az úgynevezett F-csoportba. F, azaz figurális. Mindenki figurális dolgokat csinált, ez volt, ami összehozott minket. Egyrészt kedveltük egymást, másrészt baráti, nem igazán művészeti szempontok vezéreltek bennünket, meg az is, hogy becsültük egymás munkáit. Nem én voltam ennek a szervezője, hanem Kádár Tibor, aki már sajnos meghalt. Kiállításokat csináltunk Erdélyben, a nagyvárosait végigjártuk ezekkel, de voltunk Németországban, Ausztriában, itthon is, Veszprémben és Székesfehérváron. A névsor: Kádár Tibor, Ughi István, Párkányi Rab Péter, Horváth Lajos, tag vagy inkább baráti ideológus volt Legéndy Péter. Ez a társaság zömében erdélyi származású, mint ahogy félig én is az vagyok. Nagyon jó kiállításokat csináltunk. Itthon böffentettek valamit rá három sorban, aztán kész. A szokásos dolog volt, a csoport léte itthon nem nagyon izgatta az embereket.

A jelen munkáit illetően azt mondhatom, van egy gyűjtőm, akinek újabb képeket festek, meg van egy nagyobb szabású megrendelés is a láthatáron. Ezeken kívül rajzolgatom a trógertekercsemet. Azért jutott eszembe ilyet elkészíteni, mert annyi támadás ért, meg egyébként is az emberek között sok a rettenetes irigy és rosszindulatú. Ez is egy tapasztalat, ez a trógertekercs. Van egy harmincméteres, negyven centi széles tekercsem pergamenszerű papírból. Ha eszembe jut valami vagy valaki, erre ceruzával rárajzolok egy-egy figurát, aki nem lopta be a szívembe magát. Van itt a hétköznapi embertől elkezdve a művészeti írókon keresztül a művészekig mindenki, vagy egyáltalán bármi, ami erre ráfér. Ami eszembe jut, ami negatívum, amit személyes támadásként éltem meg. A művésznek nincs már lehetősége, mint hogy ezt kifesse vagy kirajzolja magából. Nem részletes, nem is karikatúrák sora, felismerhető alakok, nagyon sok köztük a kortárs. Majd egyszer ezt kitekerjük, most nyolc méternél tartok.

Ha az a kérdés, melyik képet választanám ki az eddig elkészültek közül, hogy, tessék, ez én vagyok, nem tudok válaszolni. Sok ilyen kép van. Már gyerekkoromban festettem nagy triptichont, mondhatnám, hogy az, de már rég nincs meg, még csak fotó sincs róla. Mondhatni, hogy milyen klassz csatákat rajzoltam tollal, ceruzával, hajókkal, ágyúkkal. A gyerek fejében megjelennek, nagyon élnek a képek. Ezeket tudtam rajzolni, ezt a képességemet aztán már gyakorolni kellett, nagyon tudatosan. Edzeni lehetett, emlékezetből csomó mindent rajzolni, festeni. Van az embernek hiányérzete azért, így az életére visszanézve, volt néhány nagyszabású munka, nagy méretekben, azok nem jöttek össze. Valahol oldalról mindig és mindenhol belenyúltak. Ezt sajnálom. Aztán, annak ellenére, hogy nincs egyetlen képem a rengeteg között, amit főjellemzőként megneveznék, ahhoz azért ragaszkodom, ne az utókor válassza ki, majd, ha eljön az ideje, én eldöntöm, mit hagyok az utókorra.

Az MMA támogatásával készült