Művész páholy

„Megcsináljuk, vagy két nap múlva megyünk a Gulagra”

Nem akart énekesi pályára lépni, mégis csaknem harmincévesen érett művészként debütált az operaszínpadon. Pályája során a szakma és a közönség egyaránt szerette. A szocialista rendszer, családi háttere miatt, soha nem tüntette ki, de őt küldte a moszkvai Bolsoj Teatr meghívására fellépni. Legfőbb értéknek azt tartja, amit otthonról hozott: a család szeretetét és a feladatokkal szembeni alázatot. Rohonyi Anikó operaénekessel, a Magyar Állami Operaház örökös Tagjával, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagjával beszélgettünk.

„Megcsináljuk, vagy két nap múlva megyünk a Gulagra”
Rohonyi Anikó 1990-ben
Fotó: Családi felvétel

– Az édesanyja annak a Vécsey családnak a leszármazottja volt, amelynek az 1849-ben kivégzett Vécsey Károly is a tagja. Ez mindig büszkeséggel töltötte el?

– Sokáig nem is tudtam róla, erről nem beszéltünk otthon. Apám ügyvéd volt, a szocialista rendszerben újra esküt kellett volna tennie, amit ő elutasított azzal, hogy egyszer már megkapta a diplomáját, erre nincs szükség. Azzal büntették, hogy sem a hivatását, sem más értelmiségi foglalkozást nem űzhetett. Kitanulta a kőművesmesterséget, azzal kereste a kenyerét, anyám pedig tejcsarnokban dolgozott. Apám Pesthidegkúton, ahol laktunk, utcamegbízotti feladatot vállalt, jogász emberként neki nem okozott gondot az ott lakóknak tanácsot adni bejelentkezéssel, lakásügyekkel kapcsolatban, ezért nagyon tisztelték a környékbeliek. Egyszer meghallottam, hogy doktor úrnak szólítják, elcsodálkoztam, és megkérdeztem: „Apu, te orvos vagy?”

– Ön szeretett énekelni, de nem jutott eszébe ezzel komolyabban foglalkozni. Pedig a zenéhez, az Operaházhoz családi kapcsolat fűzi: nagynénje, Vécsey Elvira táncosnő tagja volt az intézménynek.

– Én mégis inkább verseket szerettem szavalni, jó eredményeket értem el szavalóversenyeken. Otthon természetesen, mint minden polgári családban, nálunk is volt zongora, és édesanyám csodálatosan játszott rajta, azt szívesen hallgattam, és néha énekelgettem is. Anyám próbaképpen elvitt engem a máriaremetei templomba, a kórusba. Abban az időben, a szocializmus éveiben egy templomi kórusszólam nem húsz emberből állt, jó, ha voltunk négyen-öten, és mivel én a magam természetes módján énekeltem, mindig kihallatszottam. Rámszóltak, hogy „ne ordíts, ezt nem lehet kibírni”. Akkor a kórustól elment a kedvem.

– Ma tud már kórusban énekelni?

– Ó, ezt még így nem kérdezte senki. Nem is tudom, szólistaként nem nagyon kerültem ilyen helyzetbe. Biztos, hogy mindig egy kicsit kilógok, ez egy adottság.

Szilágyi Erzsébet szerepében 1974-ben
Szilágyi Erzsébet szerepében 1974-ben
Fotó: Az Operaház felvétele

– Hogyan sikerült végül kitűnnie?

– A nővéremék a belvárosi templomban tartották az esküvőjüket – érdekes, a szüleimé is ott volt. Édesanyám megtanította nekem Gounod Ave Mariáját, azt énekeltem a szertartáson. A kántor kérdezte a végén, hogy tanulok-e énekelni. Azt feletem, dehogy, nekem van egy nagyszerű foglalkozásom. Műszaki rajzolóként dolgoztam… De a kántor erősködött, hogy ezzel nekem foglalkoznom kellene, és ajánlott egy tanárt.

– Önt fellelkesítette ez az ajánlás?

– Eleinte inkább az apukámat, aki nagyon szerette, ahogy énekeltem. Végül Farkas Ilonka tanárnőhöz kerültem, akitől a legjobbat tanultam meg: a természetes éneklést. Ezek az alapok végig meghatározták a pályámat. Farkas Ilonka a Mátyás-templom szólistája volt korábban, később én is oda kerültem, ott énekelhettem végig a zeneirodalom fontos műveit. Nagy ajándék volt ez nekem szakmailag is, lelkileg is. A Mátyás-templomból én mindig más emberként jöttem haza.

– Mikor vált komollyá az éneklés?

– Az Olajtervnél, ahol műszaki rajzolóként dolgoztam, egyszer lebuktam a főosztályvezető előtt: éppen kottát írtam. Rám nézett, és megkérdezte: „maga szereti a zenét?” Ekkor derült ki, hogy ő annak a Zathureczky Ede hegedűművésznek az unokaöccse, aki a Zeneakadémia igazgatója is volt. Megkérdezte, miben segíthet, én azt kértem, tegye lehetővé, hogy csak hat órában kelljen dolgoznom. Segített, így tudtam elkezdeni a tanulmányaimat munka mellett a konzervatóriumban. Ott megnyertem egy énekversenyt, a zsűri elnöke, Sipos Jenő, a Zeneakadémia tanára pedig megkérdezte, miért nem jelentkezem az akadémiára. Nem sok bizodalmam volt, hiszen már a huszonnyolc éves voltam, de felvettek, rögtön negyedik évfolyamra, opera tanszakra.

– De hogyan került szóba az opera? Ön akkor már elkezdte énekelni az operairodalom fontos darabjait?

– A hangom volt olyan, drámai szoprán, ezzel keltettem fel az érdeklődést, meg azzal, hogy eddigre már kialakult énekhanggal rendelkeztem. Mivel a színpad mindig is vonzott, foglalkoztatott az előadóművészet, érdekes kihívás volt számomra ez az új feladat.

– Milyen volt a Zeneakadémia közege?

– Mindenki utált. Olyan emberek közé kerültem, akik már négy éve együtt jártak. Senkinek nem tetszett, hogy megjelentem, azt sem tudták, ki vagyok, de már eredményeim voltak, a tanárok ismertek. Szekált mindenki, egészen addig, amíg egy alkalommal fel nem álltam, és be nem csaptam az ajtót. Másnap hívatott Lukács Miklós, aki az akadémia opera tanszakának vezetője és az Operaház igazgatója is volt, felkészültem a legrosszabbra. Azt mondta, „maga eddig mindig olyan visszahúzódó volt, de most már biztos, hogy maga erre a pályára való – aki ezt meg tudja csinálni, abban van elég erő”. Visszamehettem dolgozni. Az évfolyamon nem kedveltek meg, de elfogadták, hogy ott vagyok, dolgozom. Már akkor megérintett a siker.

– Még tanulóként?

– Nem szívesen mesélem ezeket, mert olyan, mintha kérkednék, és azt nem szeretném. A vizsgaelőadásunk a Don Carlos volt az Erkelben, és az áriám után olyan hosszan tapsoltak, hogy a zenekar nem tudta folytatni az előadást. Lukács Miklós tréfásan megjegyezte: „már azt hittem, nem tudja majd, honnan kell folytatni, mióta itt állunk”.

– Hogy lehetséges, hogy a sikerei ellenére soha nem kapott semmilyen állami kitüntetést?

– A családi hátterem miatt. A Liszt Ferenc-díjat 1990-ban, a Bartók-Pásztory-díjat két évvel később kaptam meg, a szocializmus éveiben engem nem ismertek el hivatalosan. Az örökös tagságot annak köszönhetem, hogy Kováts Kolos kiállt mellettem, a művészeti akadémiához pedig Miller Lajos ajánlott. A szakma egyébként azonnal megszavazta a csatlakozásomat.

– Kitüntetést nem kapott, de önt küldték Moszkvába Szilágyi Erzsébetet énekelni. Hogy került a Hunyadi László a Bolsoj színpadára?

– Na, ez egy érdekes kérdés. Moszkvában fellépni abban az időben jó pontnak számított, ráadásul szakmailag is érdekes volt, hiszen az orosz egy értő közönség, az operának ott nagy tisztelete van. Nem tudom, miért a Hunyadi Lászlót választották a Norma mellé, de nagy sikere volt az előadásnak. Egyébként oda is beugróként mentem. Bejött hozzám Mikó András rendező, és megkérdezte, el tudom-e vállalni, mert ha nem, két nap múlva megyünk a Gulágra. Megcsináltuk. A Szovjetunióban egyébként kezdő koromban is szerepeltem, az is egy érdekes történet.

– Akkor is Moszkvában?

– Nem, Kárpátalján. Akkoriban építették a Barátság kőolajvezetéket, amelyről ma olyan sok szó esik, és a felülről jövő utasítás szerint minden színháznak ki kellett állítania egy kultúrbrigádot, hogy műsort vigyen az ott dolgozóknak. Az Operaház kultúrbrigádjával kerültem oda.

– Ön abban a szerencsés helyzetben van, hogy a szakma is, a közönség is kedveli.

– Valóban szerencsés vagyok. Eszembe jutott még egy történet. Egy alkalommal egy világsztár helyett kellett beugranom egy Aida-előadásba, de úgy, hogy délelőtt kérdezték meg, estére el tudok-e készülni? A második felvonás végén a közönség állva tapsolt, mire az egyik kedves kollégám, Sólyom-Nagy Sándor megjegyezte: „most szóltak neked, és máris megvetted az Erkel egész nézőterét?”. Fantasztikus élmények ezek.

– Olasz operát, Erkelt, Wagnert is ugyanolyan könnyedén énekel. Hogy csinálja?

– Adottság. Az a bizonyos drámai szoprán, amivel rendelkezem, lehetővé teszi, hogy bármelyiket énekeljem. És, mint említettem, sokat számít, hogy az énektanárom a természetes éneklést tanította, erre néhány kollégám is felfigyelt.

– Ön kapott egy ajánlatot Bayreuthba is, de visszautasította. Nem bánta meg?

– Nem, olyan sok helyen jártam a világban, ezen felül nekem nagyon szép pályám volt itthon, hálás vagyok a Jóistennek érte. Ahogy a szüleimért, a fiamért, a családért, hiszen ezek a legfontosabb értékek a világban.

Kapcsolódó írásaink