Művész páholy
Filmek hűségről és árulásról
Interjú Petényi Katalin Balázs Béla-díjas filmrendezővel
- Olyan emberi történetekről készített filmeket, amelyekkel elkötelezettség, felelősségérzet és bátorság híján aligha foglalkozik bárki is. Hogyan alakult ki önben ez a fajta közösségi felelősségérzet? Összefügg ez a férje, Gyöngyössy Imre bebörtönzésével, megfigyelésével, vagy korábban kezdődött?
- Gyerekkoromban szüleimtől életemet meghatározó erkölcsi értékrendet kaptam. Így természetes volt számomra a másik ember fele való nyitottság, a felebarát szeretete, mások tisztelete, segítése és a személyes felelősség.
1961-ben férjhez mentem Gyöngyössy Imre költő-filmrendezőhöz, akit 1951-ben egy koncepciós perben állam ellenes összeesküvés vádjával három év börtönbüntetésre ítéltek. Megjárta Rákosi börtöneit, a Fő utcát, a gyűjtőt, hosszú ideig volt Vácon, majd Tatabányára vitték, a bányába, vájárként dolgozni. Az ő saját és az ártatlanul bebörtönzött, kivégzett fiatalok sorsán keresztül szembesültem a hatalomnak való kiszolgáltatottsággal, így nőtt meg bennem a történelem áldozatai iránti érzékenység és a személyes felelősség érzése. Elkötelezettnek érzem magam, hogy szóljak korunk igazságtalanságairól, hogy a szeretteiktől elválasztott, a háború pusztítása elől menekülők, hontalanok, száműzöttek, fennmaradásukért küzdő népek üzenetét közvetítsem.
- Magyar–művészettörténet szakon végzett, zongorázni tanult, mielőtt filmes lett. A művészet, a művészi érzék, a zene mit ad hozzá, amikor rettenetes tragédiákról, szenvedésről, nyomorról kell beszélni, filmet készíteni?
- A film műfaja egyesíti magában a különböző társművészeteket. A rendezőtől függ, milyen eszközökkel fejezi ki mondanivalóját. Bármilyen témájú filmet készítettem, a dokumentatív hűség mellett mindig alapvetően fontos volt számomra a vizualitás, a képi látvány és a zene. Ezek szintézise segíti, teszi érzelmileg még átélhetőbbé a filmet, erősíti a drámai csomópontokat, kíséri a lírai képsorokat.
- A rezsim sok tettét eltitkolta az emberek elől, és mindenki abban reménykedett, hogy végre megtudhatja az igazságot. A rendszerváltás után mindenki kíváncsi volt arra, mit mondanak az addig elhallgattatott szemtanúk, és mi kerül elő a levéltárakból. Most, a rendszerváltás után több mint harminc évvel még mindig érdeklik az embereket ezek a témák?
- A rendszerváltás után, ahogy megkezdődtek az átvilágítások, és megjelentek az első tudósítások az Állambiztonsági Szolgálatok évtizedekig eltitkolt aktáiról, Kabay Barna rendezőtársammal dokumentumfilmeket, sorozatokat készítettünk (Hitvallók és ügynökök, Szigorúan ellenőrzött életek, Stigma, Fedőneve „Bíboros”) a kommunista egypártrendszerről, az egyház és a másképp gondolkodók üldözéséről, hogy a totalitárius rendszer miként tette tönkre emberek életét, hogyan hatolt be az otthonok négy fala közé, besúgói hogyan kontrollálták a magánélet legintimebb pillanatait és árulták el a legközelebbi társak legszemélyesebb érzelmeit, vágyait. Drámai sorsokon keresztül szóltunk szenvedésekről, kollaborálásról, hűségről és árulásról, a félelem eluralkodásáról, azokról, akik áldozatai vagy kiszolgálói lettek a diktatúrának.
Ezeknek a sorozatoknak sikere, a nézők levei, a fiatal és a még élő kortanúk visszajelzései mutatják, milyen nagy szükség van a múlt feltárására. Máig rendkívül erős az emberekben az érdeklődés a közelmúlt felfedetlen sebei iránt. A múlt kutatása, megőrzése erkölcsi kötelességünk.
- Több interjúban is beszélt arról, hogy azért olyan természetesek a filmjeik civil szereplői, mert jóval a filmezés előtt már felveszik velük a kapcsolatot, összebarátkoznak velük. A film elkészülte után is megmaradtak ezek a kapcsolatok?
- Valóban többször beszéltem már arról, hogy jó dokumentumfilmet csak úgy lehet készíteni, ha megismerjük „szereplőink” múltját és jelenét, hétköznapjait, ha empatikusan éljük át életútjukat. A hosszú előkészítés és forgatás alatt szoros barátság alakul ki közöttünk. Az utolsó forgatási napok közeledtével már mindig sajnálom, hogy véget érnek a napi találkozások. A kapcsolatot mindig megőrizzük, így követtük és segítettük Verus néni életét (Két elhatározás) Rimócon, de Vilma nénit (Bakonyi juhászasszony) is gyakran kerestük fel otthonában Szentgálon. Persze az újabb feladatok, filmek miatt kevesebb idő marad az együttlétre.
- Manapság egyre több ember nekibátorodik, hogy művész legyen, de gyakran nem biztos abban, hogy talál-e olyan férjet, feleséget, aki megérti, támogatja, vagy alkotótársa lesz. Az ön életében a férjével, Gyöngyössy Imrével való közös alkotással töltött évtizedek alatt ez bizonyára természetes lett, de mások talán kíváncsiak arra, hogyan fér meg egymással a művészet és a magánélet.
- Harminchárom éven át társa voltam életének. A szerelem, szeretet, gyerekeink, a közös világlátás, közös munka, kihívásaink, küzdelmeink, örömeink összekötöttek bennünket. Együtt készítettünk filmeket a Tisza mentén, Erdélyben, a Gulágon, távoli kontinensek menekülttáboraiban, latin-amerikai favelákban. Hosszú évek után visszatekintve most látom: annak ellenére, hogy Imre börtönmúltja miatt persona non grata maradt, és sok igazságtalanság érte, mégis gazdag életünk volt. A hit, a szeretet, családunk, barátaink, a jobb jövő reménye erőt adtak nekünk.
- Nagyon szép lett az ön által rendezett Stigma című versfilm. Egyértelmű a néző számára, hogy Gyöngyössy Imre jelentős magyar költő volt, és mindnyájunk számára veszteség, hogy nem publikálhatott. Ő végig, a filmezéssel telt évtizedek alatt is írta rendületlenül a verseit?
- A költészet és a film szorosan összefonódott életében. Verseiben, akárcsak filmjeiben ugyanazzal a szenvedélyes elkötelezettséggel, személyes felelősséggel tiltakozott minden jogtalanság, elnyomás, igazságtalanság ellen. Drámai erejű versei mellett lírai költeményekben szólt szerelemről, barátságról, a teremtett világ szépségéről, életről és halálról.
Első versei a Pannonhalmi Bencés gimnázium lapjában, a Piccolóban jelentek meg. A börtönben fejben, papír és ceruza nélkül, olaszul írt verseket, melyeket később lejegyzett, de csak halála után a Stigma kétnyelvű kötetben jelentek meg. Filmrendezőként is, miközben filmjeit a legveszélyesebb helyeken forgatta, rendszeresen írt verseket, de ezek életében hazájában nem jelenhettek meg, csak Rómában, olasz nyelven, 1983-ban. Első magyar nyelvű verseskötete, az Utódom lesz minden halandó 1990-ben látott napvilágot.
Az elmúlt években úgynevezett versfilmeket készítettünk. Nagyszerű színészek, Für Anikó, Lukács Sándor, Rátóti Zoltán előadásában a mély átéléssel mondott versek erőteljes, dinamikus képsorokban szólalnak meg. A látvány, a vizuális kifejezőeszközök és a zene harmóniája új dimenziókkal gazdagítják a verseket.
- Súlyos terheket vettek a vállukra a 20. század totalitárius rendszereinek áldozatairól szóló filmek megalkotásával, de vajon melyik az a film, ahol ön felszabadultabb volt, többet mutathatott saját magából?
- A filmkészítés mindig nagy kihívás. Forgatás közben az embernek „teljes önmagát” kell adnia, azonosulnia kell szereplőkkel, benne élnie a történetben. Megszűnnek a magánélet pillanatai. Ahogy egy orvos operálás közben csak a betegre koncentrál, a rendező is arra összpontosít, hogy a stábbal együtt maximálisan valósítsa meg elképzelését. A felszabadultság érzését legtöbbször csak a napi munka befejezésekor érzem. Persze vannak könnyebb és nehezebb feladatok. A Bakonyi juhászasszony vagy a Szép magyar ének forgatása természetesen örömtelibb, felszabadultabb volt, mint a Bukarest melletti Jilavai földalatti börtön felvételeinek készítése.
- Min dolgozik jelenleg?
- Kabay Barnával kétrészes dokumentumfilmet forgatunk, melynek első része a Pannonhalmi Szamizdat már elkészült. Most a másik, a Fénytörés című részen dolgozunk. Eddig ismeretlen dokumentumok alapján mutatjuk be, hogy a kommunista egyházüldözés miként támadta a pannonhalmi bencés kolostor évezredes kultúrát teremtő tevékenységét, hogy az Államvédelmi Szolgálatok állandó ellenőrzése alatt hogy élték át a szerzetesek ezeket az éveket, tartották fenn iskolájukat. A teljes izoláltság ellenére az olasz követségen keresztül sikerült titkos kapcsolatot kiépíteniük a Vatikánnal, amelyre felfigyelt a belső elhárítás. A római kapcsolatok felderítésére az Államvédelmi Hatóság zsarolással ügynököket szervezett be, akiknek jelentései feltárják a rendszer ördögi mechanizmusát. Az ártatlanul bebörtönzött bencés tanárok cellájába telepített fogdaügynökök napi írásos beszámolói egyedülálló képet nyújtanak az ártatlanul elítéltek, kiszolgáltatottak lelkiállapotáról és a börtönök zárt falai közötti életről. Megrendítő személyes sorsokon keresztül tárjuk fel a történelem egy eddig elhallgatott foltját. A történelmi eseményeket dr. Várszegi Asztrik emeritus pannonhalmi főapát, címzetes culusi püspök, a bencés rendtörténet kutatója foglalja össze. Filmünkkel a múltfeltáráshoz, a társadalmi megtisztuláshoz szeretnénk hozzájárulni.
A film mellett intenzíven dolgozom Gyöngyössy Imre hagyatékának feldolgozásán.
