Művész páholy

„Nem tudom, hogy fért bele annyi minden egy napba” – INTERJÚ

Előadóművészként, a Kolozsvári Transilvania Filharmónia koncertmestereként és kamarazenészként a világ számos országát bejárta, a legtöbbet mégis Kolozsvár és Székelyföld köszönheti neki. Hegedűművészként a hangszer irodalmának számos nagy művét mutatta be, illetve játszotta lemezre. Öt évtizedes pályafutása során a koncertezés mellett folyamatosan készített rádió-, televízió- és lemezfelvételeket. Szervezői munkájának köszönhetően pedig a legjobb előadóművészek, kamarazenekarok juthattak el több olyan erdélyi városba is, ahol nem volt helyi zenei élet. A Kolozsváron élő Márkos Albert hegedűművésszel, a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagjával zenéről, a forradalom előtti Románia művészeti életéről és családjáról beszélgettünk.

„Nem tudom, hogy fért bele annyi minden egy napba” – INTERJÚ
Márkos Albert hegedűművész
Fotó: Márkos Tamás

– Korábbi nyilatkozataiból az tűnik ki, hogy a család nagyon fontos az ön számára.

– Négy fiúgyerek édesapja vagyok. Mind a négyen tehetségesek, rátermettek, rendkívül büszke vagyok rájuk.

– Abban a közegben, amelyben ön felnőtt, mindenkinek volt köze a zenéhez. Gondolom, ebben az esetben fel sem merül, hogy az ember mással foglalkozzon…

– Valóban zenész a felmenőim legtöbbje. Rám a leginkább édesapám volt hatással. Nagyon tetszett, ahogy a hegedűn gyakorolt, láttam azt is, amikor órákat adott, és kérleltem, hadd játsszam én is a hegedűn. Örömmel fogadta az érdeklődésemet, nyomban keresett számomra egy magántanárt (Zsurka Pétert, a későbbi hivatalos hegedűtanáromat), majd amikor eljött az ideje, beiratott a zeneiskolába, neki köszönhetően már iskolás korom előtt elkezdtem hegedülni.

– És rögtön kézre állt a hegedű? Fel sem merült, hogy más hangszert is megpróbáljon?

– Mint minden zenész, én is próbáltam mást, de egyértelmű volt, hogy ez az én hangszerem.

– Ön fontos szerepet töltött be a kolozsvári Transilvania Filharmónia zenekar működésében, 1970-ben pedig megalapította a Concordia vonósnégyest. A zenekari és a kamarazenélés is fontos volt az életében. Ez nem két külön dolog?

– Nem érzem annak. A két dolog kölcsönösen támogatja egymást. A zenekari munkám mellett Ágoston Andrással, Miklós Andrással és Márkos Andrással közösen létrehoztuk az ön által említett Concordia vonósnégyest. A 80-as évek közepén alapítottam és vezettem a Concordia kamarazenekart. Tagja voltam a Camerata Transilvanica és az Ars Nova együtteseknek és a Kolozsvári Transilvania Filharmónia kamarazenekarának, amelynek 1994-től vezetője lettem.

– Egyszerre volt előadóművész és szervező. Nem sok ez egy embernek?

– Annak idején mindig úgy éreztem, keveset vállalok, kihozhatnék magamból még többet, ma pedig, ha visszatekintek azokra az évekre, nem értem, hogy fért bele ennyi minden egy napba. Sok mindent sikerült összehozni. Szervezői munkám egyik csúcsának azt a napot tartom, amikor 1988-ban Bartók Béla hamvai hazatértek Amerikából, és azokat újra temették a Farkasréten. Mi pedig a Kossuth rádió közvetítése után egy órával kezdtük Bartók-koncertünket Kolozsváron, egy mintegy ezer tagú közönség előtt, az unitárius templomban.

– Hogyan ítélte meg Bartókot a szocialista Románia kultúrpolitikája?

– A Románia és Magyarország közötti rossz, mondhatni ellenséges viszony a kultúra területére is kihatott. Magyar zeneszerzők, köztük Bartók műveit állami intézményekben csak kivételes esetekben lehetett műsorra tűzni. Viszont kiskapukat mindig találtunk, például a kolozsvári unitárius templomban úgynevezett zenés áhítat keretében lehetséges volt a „kiszorított” zeneművek előadása.

– Ott nem figyelték önöket?

– De igen. Például amikor Rónai Ádám kollegámmal telefonon megbeszéltünk egy találkozót, hogy a Gheorghe Dima Zeneakadémia könyvtárában a már említett Bartók-hangverseny műsorához kórusműveket válogassunk, döbbenten tapasztaltuk, hogy a találkozónkon egy harmadik, hívatlan „érdeklődő” is megjelent, és jegyzeteinket gátlástalanul lemásolta magának. Ügy is lett a dologból, felelősségre vonták az erre az alkalomra beugró kórusvezetőnket, Rusu Ciprian kollegánkat, hogy miért vett részt egy ilyen nacionalista szervezkedésben? Ciprian azzal védekezett, hogy rá volt kényszerülve a kórus vezénylésének elvállalására, mivel a filharmóniánál nagyon kicsi a fizetése. Valójában mindez csak a szekusoknak szólt, mert Ciprian ingyen vezényelt. 

– Ilyen jó volt a kapcsolat a román művészekkel?

– A szakmai kapcsolat mindig rendben volt, a politika tudott elrontani bármit. Bizonyos témákban egészen egyszerűen a legjobb román barátainkkal sem tudtunk szót érteni. Ha nagyon jó volt a kapcsolat, akkor baráti beszélgetéseket tudtunk folytatni például Székelyföld autonómiájáról, de meggyőzésről soha nem lehetett szó. Ilyen volt a Gheorghe Dima Zeneakadémia további működésének kérdése is, már a rendszerváltozás után.

– Ezzel kapcsolatban milyen probléma vetődött fel?

– Ez az intézmény két, a magyar és a román konzervatórium egyesüléséből jött létre, és két tagozattal – magyarral és románnal – működött tovább. A szocializmus éveiben azonban szépen, módszeresen felszámolták a magyar részt. 1990 után mi teljesen természetesnek gondoltuk volna, hogy helyreállítsuk a kéttagozatos intézményt, de nagyon kemény falakba ütköztünk, a helyreállítás a mai napig nem történt meg.

– Volt olyan politikai támadás, amely kifejezetten ön vagy önök ellen irányult? Már a megfigyelésen kívül.

– Például a nyolcvanas évek elején jött egy felsőbb utasítás, hogy mostantól a filharmóniába nem vehető fel magyar nemzetiségű művész. Ezt nem adta írásba senki, a vezetőségnek kellett értelmeznie a döntést. Összehívtak egy gyűlést, ahol megpróbáltak valami olyasmit elmagyarázni, hogy megborult a nemzetiségek aránya a román művészek kárára. Összesen hárman szólaltak fel, Ruha István hegedűművész, a zenekarunk szólistája, Dula Imre, a csellószólam vezetője,és Cretu Victor harsonaművész kollegánk, aki felvetette, nem érti, hogy ha mi együtt tanultunk, évek óta együtt dolgozunk, akkor most mi változott? De mindennek semmi foganatja nem volt, egészen a forradalom utáni időkig érvényben maradt ez a rendelkezés. Abban az évtizedben sokan lemorzsolódtak, külföldön maradtak. Igaz, nem mentek el annyian, mint Bukarestből, de nagyon sok nagyszerű kolléga távozott.

– Önnek ez soha nem jutott eszébe?

– Egyszer igen, 1980-ban. Akkor már mi is éreztük, hogy nem sok jót várhatunk a továbbiakban. De a döntés nem könnyű. Romániában az volt a szokás, hogy csak az utazásra kaptuk kézhez az útlevelet, amúgy azt letétbe kellett helyeznünk az illetékes helyen. Ha valaki disszidált, a hozzátartozói nem kaptak többé útlevelet. Mi az öcsémmel akkor, 1980-ban együtt voltunk koncertkörúton, és Németországban, ahol egy ott élő nagybátyánk minden támogatásáról biztosított bennünket, felmerült a gondolat, hogy maradjunk. De beszéltünk a családtagokkal, és végül hazajöttünk.

– Nem bánta meg?

– Soha.

– Számos együttessel, köztük a Concordia kvartettel járták a városokat. Ez afféle küldetés volt?

– Olyasmi, bár amikor benne voltunk, nem is gondoltunk erre. Egy székelykeresztúri fellépésünk alkalmával a két helyi szervező, Fülöp Lajos múzeumigazgató és Gálfalvi Sándor, a gyermekotthon igazgatója kérdezte, lehetne-e más, rangos zeneművészek bevonásával rendszeresíteni koncertjeinket. Így született meg a helyi koncertévadok kialakításának ötlete, amelyet aztán megvalósítottunk Segesváron, Székelyudvarhelyen, később Sepsiszentgyörgyön, Kovásznán is. Segesváron ez a mai napig működik. Érdemes megemlíteni, hogy ott három ember vállalta a szervezést, az egyikük székely, a másikuk román volt, a harmadik szász.

– Feltételezem, a zenéléstől nem lehet visszavonulni. Gyakran vállal még fellépéseket?

– A korom miatt – nemsokára nyolcvanéves leszek – inkább csak alkalomszerűen. Idén többek között hegedültem Budapesten, a Nagy Ignác utcai unitárius templomban játszottam a Vashegyi György által létrehozott Határon Túli Magyar Zenészek Szimfonikus Zenekarában. Nem szakadtam el a zenétől, de egyre inkább a másik oldalról, a közönség soraiból tartom vele a kapcsolatot, és élvezem a nyugalmat.

Kapcsolódó írásaink