Ha imádkozik az ember, minden kitisztul

– Mesélne erről a műről, amely éppen most készül?

– Lélek útja a címe, ezt próbálom megfogalmazni.  Az égen látható, fényből való kereszt visszatükröződik a földön, a vízben. Először nagy alakú rajzlapra megrajzoltam a képet. Ez a terv. A kisebbik fiam lefotózta, és felnagyította akkorára, amilyen méretben el akarom készíteni a művet. Miközben készül, mindig nézem az eredetit is, mert a nagyítástól a színek fakulnak.

– Hová fog kerülni ez a munka?

– A református püspökségre a Ráday utcába. Balog Zoltán püspök úrnak ott van most a rezidenciája, és ő kérte, hogy az előszobájába készítsek egy alkotást. Tavaly, pont egy éve terveztem meg ezt a munkámat, csak utána eltörtem a karomat, és két hónapig nem tudtam dolgozni.

– Csodálatos, hogy ön kilencvenegy évesen is ennyire aktív.

– Hála legyen az Úrnak. De tudja, ezek a munkák lassan készülnek. Tavasz óta dolgozom ezen a gobelinen. Egy év múlva lesz kész. A műterem falán lévő alkotások is egy-másfél év alatt készültek el.

– A szövés ideje alatt önben tovább érlelődik a mű, vagy csak technikailag tart sokáig elkészíteni?

– A szövés lassú munka önmagában is, és van, amikor változtatok azon, ami a tervben szerepel. De soha nem bontok. Ami odamegy, az már ott is marad.

– És közben szokott imádkozni?

– Igen, közben lehet imádkozni.  Tudja, én nem lettem soha depressziós, pedig voltak nehéz sorsfordulatok az életemben, de a munkában mindig fel tudtam oldódni.

– Csodálom azt a türelmet, amely egy ilyen munkához elengedhetetlen.

– Tudja, milyen türelmetlen gyerek voltam?

– És ez hogy változott meg?

– Nagy függönyöket batikoltam, festettem, de a vegyszerektől tönkrement az emésztésem, és valami mást kellett keresnem. Molnár Béla, az Iparművészeti Főiskola tanára, akit nagyon tiszteltem, azt tanácsolta, hogy menjünk gyűjtőútra. Fiatalok voltunk, elmentünk, és Szekszárdról begyűjtöttem egy szövőszéket. Arrafelé, dél-nyugat Magyarországon egy faluban éppen temettek az egyik háznál, amikor arra jártunk. Ott megláttam egy csodálatos szép szemfedőt, ötven-hatvan centis fonott rojtokkal. Hazajöttem, és elkezdtem kísérletezni. Próbálgattam, hogy lehet olyan rojtot készíteni, és addig csináltam, amíg valami kialakult. Aztán a kezembe került egy német nyelvű könyv: Knotenarbeit címmel, és abban benne voltak azok a csomózások, amiket annak idején megcsodáltam. Hiába, törvényszerűség van a világon. Nagyméretű munkákat készítettem ezekkel a technikákkal, volt olyan, amelyiknek hat négyzetméter volt az alapterülete. A férjem mérnök, most már nyugdíjas, de ha valami műszaki-technikai dolgot meg kellett oldanom, akkor tudtam kitől segítséget kérni. Azután a nyolcvanas évek elején meghívtak Lengyelországba, nemzetközi művésztelepre. Ott szőni kellett, és én akkor kezdtem bele a szövésbe. Volt ott egy textilgyár, ahol a szőnyegekről levágták a fonalakat, ami a gép és a szőnyeg között volt, azt odaadták, hogy kezdjenek vele valamit a művészek.

– Látom, hogy önnek még negyven év után is van ezekből a fonalakból.

– Nagyon sokat kaptunk. Amikor hazafelé jöttünk, a vámosok a fonalmaradékokkal teli zsákokban csempészárut kerestek. Mondtam nekik, elvihetik, kipakolhatják a zsákokból a fonalakat, de ugyanígy tegyék vissza.

– Akkor született Fény című alkotása, amely fordulópontot jelentett az ön művészetében.

– Akkoriban politikai fordulatot akartak Lengyelországban. Nagyon erős volt mind a két oldal, amelyik összecsapott, akkor találtam ki ezt a megoldást, hogy megvastagítom a felvetőt helyenként. Az ember élete ilyen, hogy vannak benne örömök és nehézségek, hullámzik, hol le, hol föl, de amikor imádkozunk, akkor lenyugszunk, minden kisimul, kitisztul, elrendeződik. Ez ad erőt az embernek. Ezt a formát a lengyelek hozták ki belőlem. Ott nem szövőszéken, hanem szövőkereten szőttek, és akkor azt mondta a férjem,  ha én is keretet használok, szorítóval mindig akkorát tudok csinálni, amekkora kell. Ezzel a villával szoktam leverni a szálakat szövés közben. Ez valamikor a szakácsnőnk villája volt.

– Nem csak a fény, a kereszt, a bibliai alakok, hanem a természet: a fák, az erdő, a vizek is visszatérően megjelennek az alkotásain. Van-e olyan táj, amely különösen inspirálja?

– A férjem Gelley András. Apósom , Gelley  Andor Gierglről magyarosított. A család tagja volt Giergl Kálmán híres építész, aki a Zeneakadémiát, a Klinikák épületeit, a Klotild és Matild palotákat tervezte többek közt. Ő az utolsó tíz évét Verőcén töltötte. Ha valaki a Duna-parton sétál, láthat ott egy pagodát, az a Giergl-ház, ott vagyunk mi. Ez a Szemlélődés című munkám, a pagoda ablakából így láttam rá Dunára. De ez a kép is arról szól, hogy a létünk hullámzik, hol nehezebb, hol könnyebb, de ha imádkozunk, akkor megnyugszunk, kitisztulnak dolgok.

– Nem szerette volna, ha gyorsan készülő munkái is vannak, amit már rögtön dicsérnek is?

– Nem dicsértek meg. Egészen a rendszerváltásig én semmiféle elismerést nem kaptam. Aczél György volt a kulturális miniszter, akkoriban a klerikális reakciós dobozba voltam bezárva. Azt mondta, tudja, hogy jók az alkotásaim, de nem kaphatok semmit. Előbb a tiltott kategóriában voltam, az édesapám miatt, aki huszár ezredes volt, kitelepítettek, utána pedig a tűrt kategóriába kerültem. 

– Archív felvételeken láttam, hogy az ön kiállításmegnyitóin a nyolcvanas években ott volt a magyar értelmiség színe-java.

– Nagyon kedvesek voltak, hogy eljöttek. De csak a rendszerváltás óta kapom sorra az állami elismeréseket.

– Az iparművészet mellett önnek dolgoznia is kellett a megélhetésért?

– Nem volt elég a férjem fizetése, hogy megéljen a család. Dolgoztam, szabtam, varrtam. Amióta megkaptam a Nemzet Művésze címet, azóta már csak szővök.

– A díjak sorában most már ott van a Prima Primissima-jelölés is.

– Igen, nagyon meglepődtem, nagyszerű, és nagyon örülök.

– A műterem falain korábbi kész alkotásai láthatók.

– Ennek a három műnek a címe egy-egy bibliai szakaszból van, amelyeket Jelenits István piarista szerzetes adott meg nekem: Evezz a mélyre, Az elveszett bárány, a harmadik pedig A szőlőtő és a szőlővessző. Maga mögött a falon ott van mind a három kárpitnak a terve. Ezeket textilre készítettem krétafilccel és fölragasztott fonalakkal.

– Számos munkájának bibliai idézet a címe és a témája. Ilyenkor mi van meg előbb, a koncepció vagy a kiválasztott idézet?

– Először a mű címe van meg és ahhoz készítem a tervet. Például az is, amit most készítek a református püspökségnek. A reformátusok nem ábrázolnak, csak a kereszt, és valamelyest a természet lehet a művön.

– Olyan megrendelése is volt, ahol még a kereszt sem jelenhetett meg a képen…

– A brandenburgi kapunál elhelyezett munkám készítésekor megkértek, hogy ne kereszt alakban sugározzon a fény. Ezt a művet ökumenikus célra szánták, és így minden valláshoz tartozónak a maga hite szerint jelent meg a fény a gobelinen. 

– Önnek számos közintézményben, templomban van alkotása, nem is csak Magyarországon, hanem például Németországban is, de az is érdekel, hogy vajon magánkézben is van-e műve?

– Nem sok. Ezek nem olcsó dolgok. Nem annyiba kerülnek a szövött kárpitok, mint például egy festmény. Egyik unokatestvéremnél van az Ott fú, ahol akar című alkotásom. De minitextileket is készítek.

- Az ön képeit szemlélve újra meg újra arra gondolok, hogy az életben a dolgok belül előbb-utóbb a helyükre kerülnek.

– Nagyon örülök annak, ha ezt valaki felfedezi. Mert ez a lényeg.

– De nem sok ember jut el ide szenvedés nélkül. 

– Ez igaz.

– A legtöbben csak akkor fordulnak befelé, amikor valami miatt rákényszerülnek.

– Nem feltétlenül. Az ima útján lehetséges befelé figyelni.

– Iancu Laura írja egy nemrég megjelent verseskötetében, hogy az ember végül is nem tud nem imádkozni.

– Előbb-utóbb megkapja ezt a kegyelmet mindenki. Lehet, hogy tiltakozik ellene, de aztán elfogadja. Mindnyájan vezetve vagyunk.

– Számos alkotása több évtizede van kitéve nyilvános helyre. Hogyan tisztítják, és hogyan restaurálják ezeket a textileket?

– Konzerválni nem kell. A Brandenburgi kapunál látható alkotásomra azt mondtam, hogy ha szép tiszta hó van, abba tegyék ki, és utána porolják le. Egyik unokatestvérem férje egy nemzetközi festékgyártó cég területi képviselője, és tőle szoktam textilfestéket kapni .Muszáj fonalat festenem, mert nekem pontos árnyalatok kellenek. Van egy olyan adalékanyag, amit beleteszek a festővízbe, és attól nem megy bele a moly a textilbe.

– Hogyan szokott festeni?

– Mosófazékban. 

– Általában becsben tartják az ön alkotásait. Az Összefonódás (1974) című mű sorsa kivételnek számít?

– Az Animát és az Animust összekötve ábrázoló munkámat egy biennáléra készítettem, aztán Zalaegerszegre került a házasságkötő terembe, de a rendszerváltáskor a Lenin-szoborral és más hasonló relikviákkal együtt a raktárba tették.  Kerestem ezt a munkámat, mivel jöttek a franciák, akik ismerték, és meghívták egy kiállításra. Akkor tudtam meg, hova és milyen „társaságba” került, vissza is akartam kérni, mivel úgy éreztem, hogy nem becsülik meg, miközben Franciaországban pedig mennyire számon tartják. Mikor kimentünk a férjemmel Franciaországba, több templom és katedrális előterében láttuk a plakátot, amelyen éppen az Összefonódás című alkotásommal hirdették a kiállítást.

– Lesz a családban, aki folytatja az ön művészetét?

– Több unokám is a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen végzett. (Összesen kilenc unokám van.) Közülük Gelley Kristóf, aki ötvös művész, Gelley Bálint, aki animációs filmes és bejárta a világot a munkáival. A harmadik pedig Gelley–Hager Márk tervező grafikus művész.