„Egy olyan hangot sem játszottam, amihez nem fűzött érzelem ”

– Rengeteget utazik, koncertezik, tanít, kurzusokat tart. Hogy lehet ezt bírni?

– Valóban nehéz folyton úton lenni, szállodákban aludni, és  itthon hagyni a családot. A feleségem és egy másfél éves baba vár itthon, mindig nagyon várom, hogy végre hazatérhessek hozzájuk. Ugyanakkor azt kell mondanom, hogy aki erre a pályára lép, annak fel kell készülnie minderre. Én azért tudom jól kezelni az utazás nyűgeit, mer nagyon vágyom arra, hogy azt a magyar gyökerű zenét, amit én játszom, átadhassam a közönségnek, hogy elvigyem mindenhová a világon. Valódi  örömet vinni az embereknek.

– Ez a pálya küldetés az ön számára?

– Én csak szeretném a lelkemben élő zenét átadni, illetve megmutatni azokat a nemzeti értékeket, amelyeket az általam játszott szerzők művei hordoznak. A közönség egyébként nagyon hálás, valahogy a járvány felerősítette  a vágyat az élő zene iránt. Egyébként ha már a covidot vírust említettük: ez ellen most már van sokféle oltás, ami védi az egészséget. Úgy vélem, a lelki egészséget pedig a művészet, esetünkben a zene védelmezi.

– Ha az ember ennyit van úton, hogyan tud gyakorolni?

– Jogos kérdés, a gyakorlás lehetőségét mindig szervezni kell. Azon a szinten, ahol mi játszunk, a gyakorlás már nem arról szól, hogy betanulunk, memorizálunk egy darabot, de a folyamatos kapcsolat zenével és a hangszerrel elengedhetetlen ahhoz, hogy megfelelően tudjam tolmácsolni a választott darabokat. Amikor szervezzük a koncertet, mindig kérem, hogy vagy a szálláson vagy a közelben legyen zongora. De az sem ritka, hogy este lemegyek a hotel bárjába, és megkérem a bárzenészt, hogy engedjen odaülni a hangszerhez.

Tehetségét világszerte Cziffra Györgyéhez hasonlítják, aki legfontosabb példaképe

Fotó: Balázs János

– És egy profi zenész vonakodás nélkül átadja a hangszerét?

– Bármikor. Én nagyon kedvelem a bárzongoristákat, ismerem ezt a világon, édesapám is sokat játszott bárban, ezért könnyen megtaláljuk a hangot.  

– Ön nagyon sokszor lép fel olyan koncerttermekben is, ahol a közönség más, mint az európai: Ázsiában, Isztambulban, Kolumbiában. Az ön által tolmácsolt európai zenét mindenhol ugyanúgy fogadják?

– A különbség leginkább a koncertre járás kultúrájában van, például abban, hogy hogyan érkeznek meg a koncertre, hogyan mennek haza. Felléptem olyan helyen, ahová a nézők nassolni valóval  érkeztek, mint egy moziba. Attól még figyeltek, és élvezték a zenét, de náluk ez természetes dolognak számított. Dél-Koreában pedig az volt furcsa, hogy az előadás végén dörgő tapssal jutalmazták a fellépést, majd hirtelen  abbahagyták , és haza mentek. Ott nem számítanak ráadásra. De magát a zenét, a műveket mindenhol ugyanúgy szeretik.

– A zongorairodalom legnehezebb darabjait tűzi műsorra, én például legutóbb Bartók II. zongoraversenyét halottam öntől. Ezeket kihívásnak tekinti?

– Ezek a darabok a romantikával, szorosabban Liszt munkásságával induló zongorairodalom csúcsait jelentik, fantasztikus zeneművek, és úgy érzem, ezeket mindenkinek hallania kell. Az említett Bartók pedig különösen közel áll hozzám, példaképemmel Cziffra Györggyel együtt. A II. zongoraverseny, ha szabad ezt a kifejezést használni, nem közönségbarát mű, nehéz darab, ám a magyar zeneirodalomnak egy olyan különleges alkotása, amit meg kell mutatni mindenkinek. Amikor ezeket a darabokat eljátszom, semmiképpen sem sportteljesítményként teszem.

– Az ön nevét mindig együtt említik Cziffra Györgyével. Honnan az iránta érzett rajongása?

– Nagyapám csellista volt, játszott bárokban, és muzsikált együtt Cziffra Györggyel, talán mondhatom, hogy  jó barátok voltak. Édesapám is rajongott  Cziffráért, a családi lemezek között sok dedikált példány volt. Én pedig – annak ellenére, hogy nálunk otthon folyamatosan jazz szólt, néha cigányzene – a rádióban, lemezekről már hét-nyolcévesen is mindig a romantikus a huszadik századi zenét hallgattam, és Cziffra György játéka különösen lenyűgözött. Ráadásul tudtam, hogy 1956 őszén is Bartókot játszott, ez  is inspirált a pályámon.

– Miért hallgat az ember hét-nyolcévesen ilyesmit?

– Ez ragadott meg. Már akkor tudtam, hogy majd én is ezeket szeretném játszani.

– Liszt is a kedvencei között van. Ő miért?

– Liszt az origó. Annak, amit ma modern zongorajátéknak tekintünk, Liszt rakta le az alapjait, minden más zongorista csak folytatni, mélyíteni tudta, tudja ezt. Ezen kívül a szóló zongorajáték kialakítása is Liszthez fűződik. Ő alapította a Zeneakadémiánkat, az egyetlen ilyen intézmény, amit ő hozott létre. Továbbá ne felejtsük el, hogy bár alig tudott magyarul, és bejárta a világot, mindig magyarnak tekintette és vallotta magát. Van miért szeretni őt.

– Van olyan bátor zeneszerző, aki kifejezetten önnek írt művet?

– Dubrovay Lászlóval nagyjából tíz éve dolgozom együtt, és nagyon szeretem a műveit. Örülök, hogy ez a kérdés felmerült, mert szerinem egy zongoraművésznek kötelessége a kortárs zeneművek bemutatása, ezt én is rendszeresen megteszem. Többször dolgoztam már együtt Eötvös Péterrel is, aki a Cziffra Psodia című művet dedikálta nekem, amit a világ leglejentősebb színpadain és nemzetközlieg is magasan jegyzett zenekarokkal mutattuk és mutatjuk be folyatamosan.  De sorolhatnám még a neveket,  nagyon gazdag a magyar zeneirodalom, és néha belegondolok, milyen szerencsénk van, hiszen mi már három-négyszáz év zeneműveit tudjuk összehasonlítani, ekkora mennyiségből meríthetünk. Lisztnek még jóval kevesebbre volt lehetősége.

– Hogy csinálja, hogy ön a szakma és a közönség is egyaránt szereti?

– Soha nem próbálom megnyerni a közönséget, csak igyekszem őszintén, szívből játszani. Ha az ember valóban adni akar, akkor félre kell tennie a saját érvényesülését, nem az a fontos. Talán ezt érzi a közönség, az örömet, hogy ezt én is szívesen csinálom. Végül is a művészt a szeretetről szól, ahogy magának az életnek is arról kell szólnia. Jó érzés odaajándékozni ez életemet ennek az ügynek.