Művész páholy
A szív tágassága
Interjú Iancu Laura József Attila-díjas költővel, íróval és néprajzkutatóval
– Milyen volt az élet az ön gyermekkorában Magyarfalun? Mennyire voltak élők akkoriban a néphagyományok, és mennyit változott azóta az ön szülőföldje?
– A nyolcvanas években voltam gyermek, azokban az időkben még a hagyományos parasztvilág állt fenn. Önellátó gazdálkodás, hagyományos falusi életmód, erőteljes szokásvilággal és népi vallásossággal. Televízió és rádió helyett eleven közösségi alkalmak, amelyek a szórakozástól az információcseréig mindennek otthon adtak. Ma más világ van. A kulturális környezet, az életmód jelentősen megváltozott, talán a mentalitás az a terület, amely a digitalizálódó életvilágban még helyinek mondható.
– Csíkszeredában járt középiskolába. Mit jelentett akkoriban Moldvából a Székelyföldre kerülni?
– A legérdekesebb jelenség a város maga volt. Lenyűgözött. Nagyanyám házában még nem volt áram, a mi házunkban is gyakran égett a gyertya, Szeredában még az utcák lámpáit is csodáltam. Az iskolában nem az okozott nehézséget, hogy nem tudtam magyarul írni, hanem az, hogy az első hat osztályt úgy jártam végig a magyarfalusi román iskolában, hogy gyakorlatilag semmit nem tanultam. Mert nem értettük a román tanítót. Nem tudom, kinek volt nagyobb kihívás ez a végül is csodával végződő történet, nekünk, moldvai diákoknak, vagy szegény szeredai tanárainknak, akik vállalták oktatásunkat.
– Magyarországi tanulmányai nagyon érdekes ívet írnak le: óvodapedagógia, néprajz, teológia, politikatudomány, miközben költő és író lett. Ez szisztematikusan felépített útvonal volt, vagy spontán jöttek az újabb és újabb tudományterületek? Mindegyik benne volt a Moldvából hozott szellemi batyuban, csak ki kellett bontani?
– Ezt tartogatta számomra az élet. Eredendően néprajzi tanulmányokra készültem. De a ’90-es években csak tanári és tanítói pályára engedtek minket, moldvaiakat, így kerültem én is az ELTE-re. Csakhogy aztán a filozófiaórán hallottam olyan dolgokról (ateizmus például), amelyek nyugtalanságot és fejfájást okoztak. A magyarfalusi hitemmel Budapesten nem boldogultam. A kisebbségi létmód, a határon túliság személyes reflexiót, megértést követelt. Azt gondoltam, ezekre a problémákra a tanulás a megfelelő orvosság. Az alkotói késztetés is magától jött, tulajdonképpen csak megfogalmaztam azt, ami történik velem.
– Melyik stúdium miért volt fontos az ön számára?
– A főiskolát nem szerettem, de ma már tudom: minden iskolámra szükségem volt. A teológiát a néprajzzal egy időben végeztem, és szinte eufóriában éltem, annyira élveztem, ahogyan nyíltak meg előttem a korok, a világok. Egyszerre tanultam Aquinói Szent Tamástól és a névtelen, ám éppoly bölcs parasztoktól. A szerelem persze a néprajz volt.
A kutatás legfőbb feltétele: a szeretet
– Áttelepült Magyarországra, de a néprajzi munkássága a moldvai magyarok vallásosságáról és identitásáról szól. A távolság a szülőföldtől nem távollétet jelent, inkább nagyobb belső térre volt szüksége?
– Térben mérhető a távolság, de a tér és a távolság nem minden akkor, amikor az ember szívének a tágasságát mérjük. Magyarfaluban magyarfalusi életet lehetett (volna) élni. Nem voltak vízióim, ambícióim, álmaim. Tanulni akartam. Választhattam volna a matyókat is kutatási témául. De azt gondolom, igazat mondani és hitelesen mondani akkor lehet, ha az ember azzal foglalkozik, amihez a legtöbb köze van. Ezer okot tudnék felsorolni annak igazolására, hogy miért érdekes a tudomány szempontjából a moldvai magyarság. De egyetlen szóval is kifejezhetem: szeretem. Nagyon. Kutatni pedig ott lehet, ahol a kutatási feltételek adottak.
– Mi a célja a kutatásainak? Megőrizni a moldvai magyarság archaikus szellemi örökségét? A kutatásokon, könyveken, dokumentáláson túl a gyakorlatban is tud tenni a moldvai magyarságért?
– Az ember törődik, dolgozik, de fogadókészség nélkül nem történik csoda. Ismeretterjesztő munkák sokaságát írtam már meg. Abban reménykedem, hogy valahol valamikor valakinek „haszna” lesz belőle. A tudós is, a művész is valamiképpen az örökkévalókat szolgálja. Végzi a dolgát, őrzi a lámpást, hinti a magokat, és bízik abban, hogy alkalmas időben gyümölcs terem. Népköltészeti gyűjtéseket is végeztem, közreadtam, ezek bármikor újratanulhatóak. De a kultúránk szellemi értékeit, a „paraszti bölcseletet” is próbáltam rögzíteni, ismertté tenni. Ezek a munkák messze kimerítik a gyakorlati tevékenység műfaját.
– Visszatérve a költészetére, honnan van benne ez a fel-feltörő archaikus-mágikus jelleg?
– Nincs bennem ilyesfajta törekvés, de úgy tűnik, a magas irodalomhoz viszonyítva a stílusom archaikus. Belülről én nem látom annak. A magyar nyelv sokféle, és amint az ember elhagyja a pesti stílust, már gyanúba keveredik. Néha egy-egy prózai írásban használok nyelvjárási szófordulatokat, de csak akkor, ha a helyzet megkívánja, ha az egész attól/úgy lesz koherens. A világszemléletem, világképem – ami meghatározza a nyelvi stílust – lehet „idegen”, szokatlan, de archaikusnak nem mondanám.
A béke jelentése
– Szeretföld című kisregényéből 2017-ben játékfilm készült. A filmben egy menekülttábor lakói játsszák el Keleti Jeremiás történetét, aki a háborúból vándorol hazafelé. Az egyik menekült kislány megkérdezi, ha nem lesz háború, mi lesz helyette. A háború tényleg nagyon erős helyzet, abban az értelemben, hogy nagyon sok mindent kikényszerít az emberekből, de vajon nem vagyunk-e restek a békéért ugyanilyen erősen mozdulni, álmodni, érezni, tenni?
– Valami olyasmi rejlik itt, ami az emberi lét velejárója: a belső békétlenség. A történelemben azt látjuk, hogy az úgynevezett béke egy olyan szünet, amit az új háborúra való felkészülésre használnak fel. Az a nagyon szörnyű, hogy a békétlenség motivációi démoniak. Az emberben is, a világban is. Ezt a problematikát tálalja a regény.
– Mi hozta létre ezt a kisregényt? Családi múlt? Felelősségérzet?
– Jelentős részben igaz történetek fűzére alkotja a regényt. Az én célom ezzel az volt, hogy ezeken a történeteken keresztül mutassak meg valamit annak a világnak az „életfilozófiájából”, mentalitásából, ahol felnőttem. Ez tudományos eszközökkel nem működött.
– Az Oratórium című kötetét lapozva azt éreztem, hogy amit én a saját halálfélelmemnek véltem, az inkább a kollektívből jön, ahol sokan most találkoznak először azzal a gondolattal, hogy meg is halhatnak, és most erősödik fel a rossz közérzet, a csalódottság, a fájdalom, az elmúlt-sosemvolt szerelem miatt, önmagunk tökéletlensége miatt, miközben nem tudunk nem imádkozni. Ön szerint miből fakad korunknak ez az alapélménye?
– Nagyon nehéz kérdés. Nem mernék semmi általánosat megfogalmazni, de az tagadhatatlan, hogy a baj nagyon nagy. Az egyén és a közösség(ek) szintjén is. Azáltal, hogy az internet befészkelte magát ember és ember közé, és az életet lecseréltük egy vegetatív, virtuális álvalóságra – én nem! – egy civilizációt számoltunk fel. Azt sem hallgatom el, hogy nézetem szerint ezt a káoszt, amiben vagyunk, azt ember nem tudja rendbe tenni. Tragédia van, és irgalomra van szükség – mondta Pilinszky.
Az otthonosság
– Ön az irodalom, a művészet által találta meg a békességet, az enyhülést, a terhektől való szabadulást?
– A legfontosabb a munka volt mindig. A munka folyamata. A munka adott értelmet és tartalmat az életemnek.
– Mennyire találta meg a helyét, az otthonosságát abban, ahol és ahogyan most él?
– A gyerekeim mellett érzem otthon magam. Ha a néprajzkutatásban végzett munkák mellett néha egy-egy irodalmi apróságot is sikerül tető alá hozni, nyugodtan alszom. Ha dolgozom, ha dolgozhatom, a helyemen érzem magam.
– A Szeretföld moziváltozatának werkfilmjén átsüt a stábtagok szeretete, amit úgy érzem, hogy az ön mondatai váltottak ki belőlük. Az Aranyréce című meséskönyve, amely idén új kiadásban jelent meg, szintén szeretetet, érdeklődést váltott ki az olvasókból. Eléri önt ez a szeretet? Be tudja fogadni, tud neki örülni?
– Igen, a szeretet és a gyűlölet tisztán azonosítható, nem mímelhető. Tudom, hogy a szeretet a közösségemnek és annak a kultúrának szól, akikről és amelyről munkáimban beszélek, írok, és ezt nagy dolognak tartom. A moldvai magyarság értékeinek szeretetteljes elismerése előbb-utóbb megtermi gyümölcsét Magyarországon, és előbb-utóbb Moldvában is. Megmaradni csak a szeretet képes. Minden más pusztít és elpusztul.
(Az interjú a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával készült.)
