Művész páholy

Kezdjük ott, ahol élünk!

Nemrég érkezett haza New Yorkból, de az utazás amúgy is része az életének, hiszen az ősi nemezábrázolások jelentését kutatja. Vetró Mihály kutató, művésztanár és népi iparművész hisz abban, hogy a hagyományos értékek felfedezése, megértése és megélése jobb világot hozhat létre. Szerinte mindezt nem is olyan nehéz megcsinálni. Az interjú a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával készült.

Kezdjük ott, ahol élünk!
Vetró Mihály az özbég sivatag kapujában
Fotó: Magánarchívum/Vetró Mihály

– A New York-i utazás is kutatóút volt?

– Nem, tanítani mentem. A New York-i székhelyű Darida Réka Alapítvány támogatja az iskolánkat és diákjainkat. Idén tizedik alkalommal rendezték meg segítségükkel az Amerikai Magyar Iskolák Találkozóját, oda hívtak meg engem, mint a Nádudvari Népi Kézműves Szakgimnázium és Kollégium művészeti vezetőjét, workshopot tartottam. Ezek az iskolák felismerték, hogy a magyar műveltség, a hagyományos értékek jól beépíthetőek a modern oktatásba, és hogy mennyire fontos szerepük van a szemléletformálásban. Jó volt ott dolgozni, sok nagyszerű embert ismertem meg.

Vetró Mihály munkái
Vetró Mihály munkái
Fotó: Vetró Mihály

– Művészeti iskolából szerencsére itthon is egyre több van. De hogyan épül be az általános közoktatásba az a szemlélet, amelyet ön is képvisel, és amelyet az amerikai magyar iskolák esetében említett?

– Itthon is egyre többen értik meg, miért fontos ez, de azért van még min változtatni.

– És miért fontos?

– Elég szétnézni a világban. A modern életforma önpusztítóvá vált. Hosszan sorolhatnánk a problémákat, a környezetkárosítást, a társadalmi változásokat. Talán erős szavaknak tűnhetnek, de valójában ha nem történik valami, akkor vége a világnak.

Iráni türkmenek között
Iráni türkmenek között
Fotó: Magánarchívum/Vetró Mihály

– A művészet lenne a megoldás?

– A művészet egy eszköz, amely már bebizonyította a hatékonyságát. Mi nemcsak művészetet tanítunk, hanem a művészet segítségével fejlesztünk készségeket. Ez valaha teljesen természetes volt, a mese, az ének, a tánc épp úgy része volt a nevelésnek, mint a faragás, a fazekasság vagy a szőttesek díszítése. Mára ezek a dolgok szétváltak, az iskolai tanulás során rápillantanak a tanulók a művészetekre, de ez nem ugyanaz.

– Az önök oktatási rendszere mennyiben különbözik például a Waldorfétól?

– A Waldorf is a helyi hagyományokra alapozza a rendszerét, de szerintem ezt nem valósítja meg maradéktalanul. Ha egy jó példát kellene említenem, akkor a gödi Búzaszem Iskolát említeném.

Égi vadászat
Égi vadászat
Fotó: Vetró Mihály

– Helyi értékekről beszélünk. Ez azt jelenti, hogy más alapokról indulnak el egy dél-alföldi, egy hajdúsági, egy székelyföldi vagy egy dunántúli iskolában?

– Igen. Karácsony Sándor gondolatait követve: kezdjük ott, ahol élünk! Az embert körülveszi egy kisebb közösség a maga szokásaival, kultúrájával, ezek ismeretéből, megértéséből kiindulva lehet egyre messzebbre tekinteni, és idővel feltérképezni a világot. Szerintem ebben nincs semmi meglepő, régebben is így csinálták.

– És mire építhet egy nagyvárosi közösség?

– Én magam soha nem éltem nagyvárosban, ennek a kérdésnek nem én vagyok a szakértője. De azt mindannyian tudjuk, hogy a nagyvárosok is kisebb régiókból, városrészekből, helyi közösségekből állnak össze, és nyilván ezek a közösségek is rendelkeznek helyi szokásokkal, értékekkel.

– Sokat utazik?

– Lassan huszonöt éve járok gyűjtőutakra, igen, mondhatjuk, hogy sokat. Nagyon fontos tapasztalatokat szereztem Szibériában, Közép-Ázsiában, Anatóliában és a Kaukázusban. Ma már sok helyre azért hívnak, hogy visszaadjak valamennyit abból a tudásból, amit ott szereztem.

Kiállítás a bakui szőnyegmúzeumban
Kiállítás a bakui szőnyegmúzeumban
Fotó: Magánarchívum/Vetró Mihály

– Ez meglepő. Miért van erre szükség?

– A tőlünk keletre eső országokban élők most ismerik fel, hogy náluk is elkezdődött az értékvesztés. Mi ezt megéltük a hetvenes-nyolcvanas években, amikor rádöbbentünk, hogy szüleink, nagyszüleink tudása kezd elveszni. Több olyan mozgalom született akkor, amely mindezek visszaszerzésére, rendszerezésére és megélésére törekedett. Az említett keleti országokban húsz éve még rendkívül nagy tudású mesterektől tanulhattam, de ott is megtörtént, ami korábban nálunk, hogy az ősi tudást nyersnek, parasztosnak tekintették, és elkezdtek elfordulni tőle. Mostanra rájöttek, hogy ez hiba, kezdik felfedezni a saját értékeiket. Rám és a hozzám hasonló szakemberekre azért van ott szükség, mert egy hozzájuk képest nyugati ember fellépése valahogy meggyőzőbbnek tűnik. Ha én beszélek a fiataloknak arról, hogy micsoda kincs van a birtokukban, azt jobban elhiszik, mint a saját tanáraiknak.

– Tulajdonképpen szembe kell menni az idők változásával?

– Tulajdonképpen nem. Látható, hogy amint az értékek elkezdenek eltűnni, rögtön érdekesebbek lesznek, és egyre többen fordulnak feléjük. Mondok egy példát a gazdálkodás területéről. Olvastam egy szöveget az 1700-as évekből, Nádudvar egyik elöljárója azért panaszkodott, hogy nagy a baj, a faluban csak térdig ér a víz. Arról van szó, hogy a folyószabályozás előtt ez a terület rendkívül gazdag volt vizekben, és minden évben voltak áradások. A helybeliek azonban nem féltek ettől, hanem a hasznukra fordították. A házakat úgy építették, hogy áradás idején az értékeket felvitték a padlásra, a víz pedig átfolyt a ház fonott, paticsszerkezetén, nem tette tönkre. Amint az ár levonult, csak egy kicsit kellett javítani a házon, vissza lehetett költözni, kitűnő termőtalaj maradt hátra, és mindeközben vödörszámra lehetett kiemelni a halat. Ma félünk az árvíztől.

– Régóta megfigyelhető, hogy miközben a vidéken élők városiasodnak, elhagyják a hagyományos életformát, a városiak közül sokan a hagyományos paraszti kultúra felé fordulnak, házat vesznek vidéken, és tradicionális módszerrel gazdálkodnak. Ilyen csere zajlik a szellemi életben is?

– Megfigyelhető ilyen folyamat. A XIX. század végén is a városi értelmiség fedezte fel a népi értékeket, és ilyen talajról fakadt a gödöllői mozgalom vagy a Nomád Nemzedék is. De éppen az volna a cél, hogy ez a felismerés visszahasson a falun élőkre is, illetve mi itt, a nádudvari iskolában éppen ezen dolgozunk.

– Ön a nemezkészítés ősi módszereit tanulmányozza, és alkotói munkásságának a tárgya is a nemez. Hogyan talált rá erre az anyagra?

– Az alkotás vágya már egészen kicsi koromtól bennem van, olyan kitűnő művésztanárok, mint például Fekete Borbála felfedezték bennem az igyekezetet, és segítettek. Megismertem a kosárfonást, a fazekasságot és más kézműves foglalkozásokat, nekem ez jelentette a kitörést a szürke keretekből. Teljesen lenyűgözött, amit tanultam. Aztán később megismerkedtem Nagy Mari és Vidák István munkásságával, ők jártak Közép-Ázsiában, megtanulták a nemezkészítést, és visszahozták Magyarországra. Ez a honfoglalás előtti magyarság kultúrájában alapvető mesterségnek számított, de a középkorban fokozatosan eltűnt.

– Miért pont a nemez?

– Fontosnak tartom, hogy ez a hagyományos magyar kultúrának szerves része volt. Gondoljunk arra, hogy a honfoglaló magyarok nemezsátrakkal jöttek be a Kárpát-medencébe. Ugyanakkor érdekes jelképnek tekintem, hogy a nemez elemi gyapjúszálak összekapaszkodásával válik könnyű, finom, mégis erős anyaggá. Csodás szimbóluma ez egy jól működő közösségnek. És az is lényeges, hogy a nemezkészítést a hagyományos kultúrákban mindig közösségi tevékenység egy vezető irányítása alatt.

Előadás a Török Kulturális Intézetben
Előadás a Török Kulturális Intézetben
Fotó: Magánarchívum/Vetró Mihály

– A kutatásának jelentős része foglalkozik a közép-ázsiai nemezábrázolások szimbolikájával…

– Engem ez érdekel a legjobban. Hogy milyen képi üzenet és miért kerül rá egy nemeztakaróra? Ezek az ábrázolások nem csak szépek, ezek nem önkényes díszítések, jelentésük van. Nem úgy kapnak értelmet, mint a betűk, képalkotó jelentésük van, a jelentés pedig függ a jelek egymás közötti viszonyától, de attól is, hogy aki szemléli, éppen milyen lelkiállapotban van. Könnyű megérteni, ha az olyan nyelvekre gondolunk, amelyek csak mássalhangzókat rögzítenek írásban – a magyar nyelven jól működő rovás is ilyen -, és ezeket a vázakat a magánhangzók lelkesítik. Ez azonban az olvasó lelkiállapotától függ. Például az s-t-n vázat úgyis kiolvashatjuk, hogy Isten, de úgyis, hogy sátán. Nem mindegy, ugye? Ezek az ábrázolások is így működnek, de egész történeteket képesek kiadni.

– Ez erősen jellemző a keleti gondolkodásra.

– Így igaz. Érdekességként említem, hogy a rovásírás is ilyen képalkotó írásmód. Itt az iskolában tanítjuk a rovásírást, és mi is megfigyeltük, amire már kutatások is születtek, hogy a rovásírást azok a gyerekek is gyorsabban és könnyebben meg tudják tanulni, akik diszlexiával vagy diszgráfiával küzdenek. Olyanok is, akik már lemondtak arról, hogy valaha megtanulnak rendesen olvasni. Ez is egy bizonyíték arra, hogy hagyományos értékeket nem érdemes sutba dobni.