A chupacabra nem a pokol teremtménye, hanem az evolúció hibája

A legendában szereplő, állatok vérét szívó „kecskeszopó” mögött nem feltétlenül egy misztikus lény rejtőzik, hanem egy betegség és az emberi képzelet eredménye.

Az első találkozások a szörnnyel

A chupacabráról először az 1990-es évek közepén beszéltek Puerto Ricóban. Az emberek arról számoltak be, hogy háziállataikat vérszegény állapotban találták meg, és a közelben egy furcsa lényt láttak – kétlábú, tüskékkel a hátán, amely ember, kutya és hüllő hibridjének tűnt. Később a pletykák elterjedtek Latin-Amerikában, az Egyesült Államokban és még Ázsiában is.

„Nem hiszem, hogy más magyarázatot kellene keresnünk ezekre a megfigyelésekre” – mondta Barry O'Connor, a Michigani Egyetem entomológusa, aki a Sarcoptes scabiei parazitát tanulmányozta.

Az idő múlásával a chupacabra megjelenése átalakult. Az 1990-es évek végén, a médiában elkövetett fordítási hibák miatt, a kétlábú szörnyeteg négylábú kutyává változott, kopasz bőrrel és gonosz tekintettel.

A legendát kiváltó betegség

A tudósok úgy vélik, hogy a mítosz alapja egy valós jelenség, a szarkoptózis, vagyis a Sarcoptes scabiei atka által okozott rüh. A betegség sok emlőst érint, beleértve a prérifarkasokat és a rókákat is. A fertőzés hatására az állat szőre kihullik, bőre megkeményedik és repedezik, szemei gyulladnak, és a gyengeség miatt a ragadozók könnyű zsákmányt keresnek – például haszonállatokat.

„Ha az erdőben látnám, nem gondolnám, hogy ez egy chupacabra, de egy laikus könnyen tévedhet.” – jegyezte meg Kevin Kil vadon élő állatok szakértője.

A fertőzött állatok furcsa viselkedést tanúsítanak: lassúak lesznek, nem félnek az emberektől, és gyakran kóborolnak a házak között. Mindez szörnyű történeteket szült a „kecskeszopókról”.

A parazita és gazdája evolúciója

O'Connor szerint a Sarcoptes scabiei atka eredetileg főemlősökön, beleértve az embert is, parazitált. Több millió évnyi evolúció során immunrendszerünk megtanulta visszatartani a fertőzést. Más fajok, például a prérifarkasok nem rendelkeznek ilyen védelemmel, és a betegség gyorsan terjed.

Kevin Kil feltételezi, hogy a parazita is evolúciós változásokon ment keresztül, és „ráállt” az emberi szervezetre: az embereknél a rüh viszketést és irritációt okoz, de nem halálos. Az állatoknál viszont kimerültséghez és halálhoz vezethet.

Miért iszik a chupacabra vért?

A vérszívóról szóló pletykák nem véletlenül jelentek meg. A rüh által legyengített prérifarkasok vagy kutyák gyakran támadnak meg kisállatokat, mert a beteg állatot könnyebb elkapni, mint vadon vadászni. Azok az állítások, hogy vérszívók, valószínűleg azon alapulnak, hogy az áldozatokon apró harapásnyomokat találtak, látható küzdelem nyomai nélkül. Valójában ez csak a hozzá nem értő vadászat okozta harapások eredménye.

„Úgy gondolom, hogy a vérszívásról szóló történet egy része puszta mítosz” - hangsúlyozta O'Connor.

Alternatív verziók

Egyes kutatók feltételezik, hogy a mítosz forrása a Puerto Ricóban egy vérkísérleteket végző laboratóriumból megszökött makákók lehettek. Ezek az állatok gyakran hátsó lábaikon járnak, és különösen éjszaka ijesztőnek tűnhetnek. Erre azonban nincs bizonyíték.

A kriptozoológusok sem zárják ki, hogy a megfigyelések egy része kutyák és prérifarkasok hibridjeivel kapcsolatos, amelyek külsőleg hasonlítanak a mitikus szörnyre. De a legtöbb esetben a maradványok elemzése azt mutatja, hogy ezek egyszerű, betegségben szenvedő állatok.

Az emberek hajlamosak szokatlan magyarázatokat keresni a szokásos dolgokra – ez része az evolúciónknak. Mintákat látunk véletlenszerű árnyékokban és arcokat a felhőkben. A pszichológusok ezt apoféniának nevezik – a hajlamnak, hogy ott keressünk értelmet, ahol nincs.