Montázs
Új amerikai randiőrület: miért hagyják ott a szépfiúkat a nők?
Az új randistratégia állítólag csökkenti a félelmet a megcsalástól, de tényleg működik?
Mi az a Shrekking?
Elsőre pont olyan furán hangzik, mint maga a mesebeli óriás, akiről a nevét kapta. A jelenség lényege egyszerű, egyre több nő vallja be, hogy tudatosan választ kevésbé vonzó férfit, mert úgy érzi, így nagyobb biztonságban lesz a párkapcsolatban. A Hölgyek elképzelése szerint a „csúnyábbnak tartott” pasik hálásabbak, lojálisabbak, és minden erejükkel azon dolgoznak, hogy megtartsák a gyönyörű kedvesüket.
Működik ez a taktika vagy inkább csak önámítás?
A trendet több amerikai portál is felkapta, a közösségi médiában pedig mémek, vallomások és véleménycikkek születtek róla. Egyes nők úgy érzik, ha mindig ők a „szebbik fél”, akkor kevesebb az esély a megcsalásra, az elhagyásra, vagy arra, hogy állandó versenyhelyzetben kelljen élniük.
Innen ered a „shrekking” logikája! Tudatosan „lejjebb” választani a vonzerő skálán.
A pszichológia azonban óvatosságra int. A klasszikus matching hypothesis (vagyis a „hasonló hasonlót vonz” elmélet) évtizedek óta azt mutatja, hogy a legtöbb párkapcsolatban a felek hasonló szintű fizikai és belső vonzerővel rendelkeznek. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének kivételek, de a statisztika szerint az eltérés gyakran más tényezőkkel – például anyagi helyzettel, státusszal, humorral vagy érzelmi biztonsággal – egyenlítődik ki.
Ráadásul a „csúnyább férfi = jobb partner” képlet erősen leegyszerűsített. A kutatások szerint az, hogy valaki mennyire hűséges, figyelmes vagy szeretetteljes, nem függ közvetlenül a külsejétől.
Egy 2023-as vizsgálat például kimutatta, hogy bár a vonzó arc elsőre mindkét nemet megfogja, a nők hosszú távon sokkal több szempontot mérlegelnek, így a stabilitást, intelligenciát, humort és az esetleges közös értékeket. Vagyis a valódi tartós kapcsolat titka nem feltétlenül az, hogy ki mennyire „fotogén”.
A shrekking tehát inkább társadalmi reakció, mintsem tudományos recept. A Tinder, az Instagram és a folyamatos összehasonlítgatás világában érthető, ha valaki biztonságra vágyik, és azt gondolja, hogy egy kevésbé körülrajongott partner mellett kisebb az esélye a csalódásnak.
A valóság viszont bonyolultabb.
Ha valaki csak azért kezd kapcsolatba, hogy mindig ő legyen a „szebbik fél”, könnyen előfordulhat, hogy kimaradnak a valódi kompatibilitási kérdések. Ilyenek lehetnek a közös jövőkép, az értékrend, az érzelmi összhang.
És bár a shrekking mögött komoly pszichológiai magyarázatok és társadalmi trendek sorakoznak, a tapasztaltabb generáció tagjai talán kissé másként látják a kérdést.
Egy sokat látott férfi újságíróként például így fogalmaznék.
Fiatal koromban még elég volt, ha volt egy tisztességes zakóm, tudtam idézni Latinovitsot két sör után, és már félig nyert ügyem volt. Most meg azt látom, hogy a szépség és a csúnyaság is piaci kategória lett, mintha a Tinder tőzsdéjén jegyeznék. A ’shrekking’ persze aranyos szó, de hadd jegyezzem meg, hogy mi, régi motorosok ezt egyszerűen úgy hívjuk:”ha megtaláltad azt, aki hajlandó veled szóba állni, akkor azt köszönd meg, és azonnal vidd el vacsorázni”. Ennyi volt a tudományom, pszichológia ide vagy oda.
A shrekking kapcsán persze felmerül a kérdés, vajon nem túl egyszerű képletről van szó? Mert ha a szépség múlandó, a csúnyaság legalább állandó. Lehet, hogy ezért tűnik stabilabbnak ez a kép, legalábbis első ránézésre.
Végső soron a pszichológusok szerint nem az számít, ki a szebb vagy ki a kevésbé vonzó, hanem az, hogy a kapcsolatban mindkét fél kölcsönösen tisztelje és értékelje egymást. Mert bármennyire is csábító a gondolat, hogy a „shrekking” megvéd a szakítástól, a mesékben és a valóságban is csak az a páros működik igazán, ahol a szerelem nem külsőségeken, hanem valódi összhangon alapul.
