A férfi, aki pofonokkal szórakozott

Képzeljük el Róma utcáit a Kr. e. 2. század derekán. A Forum Romanumon szónokok vitáznak, rabszolgák sürögnek a piacon, a szenátorok togában lépdelnek a márványlapokon. Ebben a világban bukkan fel egy különc alak: Lucius Veratius. Az arisztokrata ifjú, aki nem filozófiával, nem hadvezéri babérokkal, hanem pofonokkal akart történelmet írni.

A történet forrása Aulus Gellius (Kr. u. 2. század) „Noctes Atticae” (Attikai éjszakák) című műve, amelyben egy furcsa arisztokratáról mesél: Lucius Veratiusról. Gellius színes, anekdotikus stílusban örökítette meg az esetet, amely sokat elárul a római társadalmi viszonyokról és az arisztokratikus kiváltságok mértékéről.

Lucius Veratius egy előkelő patrícius családból származó római férfi volt, akinek vagyona és társadalmi helyzete megengedte, hogy különc hóbortjait következmények nélkül űzze. Bár politikai vagy katonai karrierjéről nincs feljegyzés, neve fennmaradt az utókor számára nem kis részben a törvényszéki jegyzőkönyveknek és Gellius anekdotáinak köszönhetően.

Aulus Gellius szerint Veratius szokatlan időtöltése az volt, hogy pofonokat osztogatott a járókelőknek az utcán, pusztán szórakozásból. Ám ez nem volt következmények nélküli. Rómában ugyanis a Lex Porcia és más törvények értelmében mindenkit megilletett a testi épséghez való jog, és a fizikai bántalmazásért pénzbüntetést lehetett kiszabni. A pofon, latinul „alapa” vagy „colaphus” nem volt súlyos sértés, de 25 denarius pénzbüntetés azért járt érte.

Lucius Veratius viszont nem hagyta, hogy ezek az apró szabályok bármiben is akadályozzák mulatságát. Rabszolgája egy kis zacskóban hordozta a denariusokat gazdája után, és minden egyes pofon után automatikusan kifizette a bírságot az áldozatnak. Ilyenformán a bántalmazás törvényes keretek között zajlott, ha szabad így fogalmazni.

A Kr. e. 2. század Rómája a köztársaság hanyatló korszakának előszobája volt. A pun háborúk lezárulta után hatalmas vagyonok áramlottak be Rómába, főként a nobilitas, azaz a szenátori osztály kezébe. A társadalmi különbségek drámaian nőttek: míg a plebs küzdött a megélhetésért, addig az arisztokrácia extravagáns életmódot folytatott. Ebbe a miliőbe tökéletesen beleillik Lucius Veratius viselkedése.

Egy 25 denariusos bírság nagyjából egy átlagos római munkás egyhavi keresete volt. Veratius tehát minden pofonnal egy hónapnyi fizetést „szórt szét” és mindezt naponta akár többször is. Ha csak napi öt járókelőt pofozott meg, az is évente több mint 45 000 denariusba került neki, ami akkoriban egy luxusvilla ára volt Róma belvárosában.

Mégis miért nem állították meg? A válasz „pofon” egyszerű: mert megfizette a jogi következményeket. A római jog megengedte az úgynevezett „kompenzációs pofont”, amennyiben a kárt, a büntetés mértékét megtérítették. Az állam pedig nem tiltotta meg a „hübrisz”, azaz gőgös, uralkodói viselkedés ilyen megnyilvánulási formáit, ha a pénzügyi ellentételezés azonnal megtörtént.

Ráadásul az áldozatok többsége inkább hallgatott, hiszen egy pofon után azonnal a markukba nyomták a 25 denariust. Ez több volt, mint amit sokan egy hónap alatt megkerestek. Volt, aki újra és újra „véletlenül” Veratius útjába került.

A történet egy különc gazdag ifjú szeszélyét mutatja be, de egyben rávilágít arra is, hogyan vált a jog pénzért megkerülhető eszközzé az arisztokrácia kezében. A mos maiorum, azaz az ősök erkölcsi normarendszere szerint az ilyen viselkedés méltatlan volt egy római férfihoz. De a Kr. e. 2. századra ezek az értékek már erősen kiüresedtek, és Veratius pofonjai csak egy sokatmondó tünete voltak ennek.

Lucius Veratius neve nem a csaták krónikáiban vagy a szenátusi jegyzőkönyvekben maradt fenn, hanem mint a római erkölcsi hanyatlás szimbóluma. A történetét évszázadokon át mesélték, a történetírók, de az erkölcsi példázatokat kereső filozófusok is. Az eset arra is jó példa, hogy a római jog mennyire gyakorlati és materiális volt. A pofon nem számított súlyos vétségnek, ha kifizették az árát, sőt, egyfajta „előfizetéses bántalmazásként” működhetett.

Lucius Veratius története nem egy furcsa szeszélyről szól, hanem egy egész korszakot jellemez. A római köztársaság végső századaiban már nem az erény, hanem a vagyon határozta meg a társadalmi viszonyokat. Veratius pofonjai pedig arcokat sértett, azzal együtt az erkölcs és igazságosság addigi felfogását is arcul csapták.

Gondoljuk el végig Kedves Olvasó, mi lett volna, ha ma élne Lucius Veratius? A római pofonosztó influenszerként a 21. században. Mit kezdene azzal a szenvedélyével, amit egykor denariusokkal szponzorált rabszolga-finanszírozású bántalmazásként művelt? Vajon mi lenne belőle 2025-ben? Stand up-os? UFC-harcos? Vagy TikTok-sztár?

Veratius hamar felfedezné a TikTokot, és „@SlapDaddyVeratius” néven indítana csatornát, ahol minden videó egy újabb, „kreatívan kivitelezett, törvényesen kompenzált pofon” lenne. A címek ilyenek lennének: „POFON A DEÁKON, Mit szólt hozzá a magyar rendőr?”

Egy Veratius-kaliberű karakter talán ma politikai tőkét is kovácsolhatna ebből a fellépésből. Szlogenje ez lehetne: „Nem beszélünk mellé, ütünk, ha kell!” Főbb programpontja pedig így hangozna: „Minden pofon után automatikus SZJA-jóváírás.” De még így is szüksége lenne jogászcsapatra, adatvédelmi szakértőkre és kríziskommunikációs tanácsadókra. Külön figyelmet fordítanának arra is, hogy minden pofon előtt a célszemély aláírjon egy „Pofozási Tájékoztatót” GDPR kompatibilisen.

Lucius Veratius karaktere valójában kortalan. A hatalom, a pénz és a társadalmi szabályok kijátszásának ironikus mestere lenne ma is, csak míg akkor denariusokat szórt, ma kreditkártyával fizetne. De egy biztos: ha most élne, lenne 1 millió követője, 100 feljelentése, 0 bűntetőpontja és egy saját pofonmárkája.

Így a cikk végén még ha feltenne pár gyors kérdést… azt teljesen megértem. Úgyhogy azonnal válaszolok is.

Ki volt az a férfi, aki pofonokkal szórakoztatott?
Egy római nemes, Lucius Veratius, aki saját rabszolgáival járta az utcákat, és pénzért engedte meg, hogy megüssön bárkit – csak hogy szórakozzon. Az egyik legkülönösebb figura a Kr. e. 2. század Rómájából.

Ezen nevettek a római lakosok egyáltalán?
A római köznép imádta. A végtelenül cinikus humor, a kiváltságos gúnyolódása a törvényeken – ez egyszerre volt abszurd és szórakoztató a városi tömegnek.

Miért volt ez veszélyes?
Mert a társadalmi rend alapját kérdőjelezte meg. Ha egy előkelő azt csinálhat, amit akar – még meg is pofozhat bárkit pénzért –, akkor meddig tart a rendszer? A hatalom persze nem nevetett.

Van ennek ma bármi jelentősége?
Igen. Az ilyen történetek örök tükröt tartanak: hogyan bánunk a hatalommal, a humorral, a kiszolgáltatottakkal – és mit tartunk „szórakoztatónak”.