Negyven éve rejtély a lelőtt dél-koreai utasszállító katasztrófája

A Korean Air Lines 007-es járata New York és a dél-koreai főváros, Szöul között teljesített menetrend szerinti forgalmat. A HL–7442 lajstromjelű Boeing 747–230 –Jumbo Jet– 1983. augusztus 31-én keleti parti idő szerint 23 óra 50 perckor gurult ki a New York-i John F. Kennedy Nemzetközi Repülőtér 15-ös beszállókapujától. A gépparancsnok, Csung Bjung-in kapitány igen rutinos pilótának számított több mint tízezer órás repülési idejével, amelyből hatezer-ötszáz órát ezen a típuson teljesített.

A kabinszemélyzet többi tagja, Szon Dong-huj első tiszt, valamint Kim Ej-dong fedélzeti mérnök ugyancsak tapasztalt repülősök voltak. A Boeing New Yorkból először az alaszkai Anchorage-be repült, ahol feltankolt, és újabb utasokat, valamint postai küldeményeket vett a fedélzetére. A járat az anchorage-i technikai megálló után helyi idő szerint hajnali három órakor emelkedett ismét a magasba.

A KAL 007-es járat végcélja a dél-koreai főváros, Szöul Gimpo Nemzetközi Repülőtere volt. A 16 országból származó utasok többsége, 105 ember – a személyzet tagjait is beleértve –, dél-koreai állampolgár volt, a második legnépesebb utascsoportot – 62 fővel – az amerikaiak adták.

Rajtuk kívül 28 japán, 22 tajvani, 12 hong-kongi, 8 kanadai, két brit, továbbá két ausztrál állampolgárságú személy foglalta el az óriásgép különböző osztályainak üléseit. Az utasok között akadtak prominens személyiségek is, így a járat fedélzetén repült Szöulba Lawrence McDonald kongresszusi képviselő, a híres második világháborús hős, George Patton tábornok unokája. McDonald eredetileg Caroll Hubbard képviselő, illetve Jesse Helms és Steve Symms szenátorok társaságában utazott volna a dél-koreai fővárosba. Ez utóbbi három politikus azonban az utolsó pillanatban lemondta a tervezett utat, így nagy szerencséjükre, ők nem szálltak fel a „haláljárat” fedélzetére.

Az alaszkai felszállás utáni órák kényelmes és eseménytelen repülésnek ígérkeztek. 1983. szeptember elsején kora hajnalban a 007-es járat útvonalán ideálisnak voltak mondhatók a repülési körülmények. Az eredeti repülési irányvonalat követve, illetve a repülési terv szerint a KAL 007-es járatnak a Szovjetunióhoz tartozó Kamcsatkát több száz kilométerre elkerülve déli irányból kellett volna belépnie a japán légtérbe.

A dél-koreai Boeing még bőven Alaszka felett repült, amikor az Anchorage-i startot követő 15-ik percben másfél fokkal letért a repülési terv szerinti irányvonaláról. Ezt az irányeltérést ezután végig tartotta, így a repülés második órájában 100, a harmadikban pedig már 200 kilométerre tért ki északi irányba az előírt irányvonalhoz képest. Az utasok ebből természetesen semmit sem vettek észre, az viszont már érdekesebb kérdés, hogy a személyzet miért nem figyelt fel erre az igen jelentős eltérésre.

Ennek tudható be, hogy UTC szerint hajnali 3 óra 50 perc körül a a dél-koreai Boeing a Bering-tenger felől érkezve belépett a Kamcsatka feletti szovjet légtérbe, holott ha az eredeti repülés irányvonalat tartja, ettől jó háromszáz kilométerrel délebbre kellett volna elhaladnia.

A hidegháborús években Kamcsatka és Szahalin zárt területnek számított az ottani titkos szovjet rakétabázisok miatt. Az 1980-as évek elején részben a Szovjetunió afganisztáni kalandja, részben pedig az 1980-as elnökválasztást megnyert republikánus elnök, Ronald Reagan konfrontációt sem kerülő új külpolitikai irányvonala miatt a két katonai szuperhatalom közötti viszony különösen feszültté vált.

1983. szeptember elsején Kamcsatka csendes-óceáni térségében még javában tartott a szovjeteket különösen idegesítő amerikai „Cobra Ball„ fedőnevű hírszerzési-harcászati gyakorlat, melynek során az amerikai légierő csúcstechnikával felszerelt Boeing RC-135-ös felderítőgépei rendszeresen alig pár száz méterre járőröztek a szovjet légtérhatártól.

Ezekben a feszült napokban a Szovjet Honi Légvédelem távol-keleti parancsnoksága ezért különösen érzékenyen reagált minden olyan berepülésre, ami Szahalin és a Kamcsatka-félsziget térségét érintette.

Utánégetőikből lángcsóvát húzva emelkedtek a magasba a szovjet elfogóvadászok.

A szovjet radarok szinte azonnal befogták a kamcsatkai légtérbe belépett dél-koreai utasszállítót, amelynek elfogására a területi légvédelmi parancsnokság négy vadászgépet emelt a magasba. A négy MiG–23-as szuperszonikus vadász azonban anélkül volt kénytelen visszatérni a bázisára, hogy akár csk radar, vagy akár vizuális kontaktust sikerült volna létesíteniük a légtérsértő géppel.

A területi légvédelmi parancsnokság a légtérsértési incidenst rögtön jelentette a távol-keleti szovjet katonai körzet parancsnokának, Valerij Kamenszkij tábornoknak. A KAL 007-es járat óriásgépe senkitől sem zavartatva nagyjából egyórás repülés után kilépett a kamcsatkai légtérből, és tovább folytatta az útját az ohotszki-tenger felett.

A szovjet légtérfigyelő központban azonban ennek ellenére sem szűnt meg az idegesség, mert az azonosítatlan gép egyenesen Szahalin irányába repült, ami még Kamcsatkánál is szigorúbban védett zárt katonai területnek számított.

A szovjetek idegessége egyáltalán nem volt indokolatlan, ugyanis éppen másnapra terveztek a térségben egy, a SALT-2 szerződés rendelkezéseit sértő szupertitkos rakétakísérletet az SS-25 ”Topol„ ballisztikus hadászati rakétával. A szovjet parancsnokságon attól is igen paprikás volt már a hangulat, hogy nem sokkal a KAL 007-es járat felbukkanása előtt egy amerikai RC-135-ös felderítő szinte szovjet légtérhatárt súrolva repülte végig ugyanezt a területsávot.

Mivel a KAL 007-es járat nyílegyenesen tovább haladt Szahalin irányába, a területi légvédelmi parancsnokság a Szokol légibázison készültséget adó két Szuhoj Szu-15-ös vadászgépet riadóztatta az azonosítatlan gép elfogására. A parancs vétele után a Szuhojok végig dübörögtek a betonon, és utánégetőikből hosszú lángcsóvát húzva meredeken felemelkedtek, hogy néhány pillanat múlva elnyelje őket az éjszakai sötétség.

Milyen civil? Átrepült Kamcsatka felett!

A földi irányítás folyamatosan közölte a két Szuhojjal az ismeretlen gép pozícióját, így a vadászgépek viszonylag gyorsan utolérték az ekkorra már Szahalinhoz érkezett dél-koreai utasszállítót. A Szu-15-sök pilótái az erre rendszeresített nemzetközi frekvencián többször is megpróbáltak kapcsolatba lépni az azonosítatlan repülőgéppel, de a dél-koreai Boeing pilótafülkéjéből nem érkezett válasz a hívásokra.

Ekkor a légi irányítás parancsára az egyik szovjet vadászgép pilótája a sötétbe burkolózott gép mellé repült. A pilóta azt jelentette, hogy jól látszanak a repülőgép villanófényei, ami egy igen nagy négy hajtóműves gép. A Szu-15-ös fedélzetéről érkezett jelentés csak megerősítette a szovjet parancsnokságnak azt a gyanúját, hogy a légtérsértő egy amerikai rc-135-ös felderítőgép lehet, hiszen ez a típus is nagy méretű, továbbá négy hajtóművel és nyilazott szárnyakkal rendelkezik. A távol-keleti szovjet katonai körzet parancsnokának, Valerij Kamenszkij tábornoknak– nyilván a reá nehezedő felelősség súlya miatt is -, maradtak még azonban kétségei.

Ezért telefonon kapcsolatba lépett a honi légvédelem főparancsnokával, Kornyukov vezérezredessel. A két tábornok között az alábbi rövid drámai hangú párbeszéd zajlott le:
Kamenszkij: ”Ki kell deríteni, lehet-e ez valami civil gép, vagy isten tudja, kicsoda.„
Kornyukov: ”Milyen civil? Átrepült Kamcsatka felett! Azonosítás nélkül jött be az óceán felől. Kiadom a tűzparancsot, ha ismét átlépi az államhatárt!„

Ha nincsen kivilágítva, akkor nem lehet utasszállító gép

Az elsötétítve repülő nagy gépet megközelítő Szuhoj pilótájában, Solkov századosban szintén felvetődött, hogy vajon nem lehet-e utasszállító az ismeretlen gép, de ennek lehetőségét Kornyukov vezérezredes határozottan elvetette. A szovjet tábornok ugyanis roppant gyanúsnak találta, hogy ha amennyiben egy utasszállítóról lenne szó, akkor miért nem hajlandó válaszolni, és azonosítani magát.

Ez a KAL 007-es járat tragédiájának valóban az egyik igen érdekes és megmagyarázatlan kérdése. A repülési adatrögzítők hangszalagja szerint ugyanis ebben a kritikus időszakban Csung Bjung-in kapitány éppen a tokiói távolkörzeti légi irányítással kommunikált, ezért kizárható, hogy a hallgatás oka a fedélzeti rádió meghibásodása lett volna.

Amikor a KAL 007-es járat átlépte a szahalini légteret, a szovjet parancsnokságokon tetőfokára hágott izgalom, amit a különböző parancsnokságok közötti lázas telefonálgatás is jól illusztrál.

Kornyukov tábornok ezekben a feszült pillanatokban adott parancsot a légtérsértő gép lelövésére.

A honi légvédelem főparancsnokának utasítása telefonon érkezett be a távol-keleti katonai körzet légvédelmi harcirányítási központjába:
Tyitovnyin: ”Majsztrenko ezredes elvtárs, itt Tyitovnyin.„
Majsztrenko ezredes (operatív ügyeleti tiszt, harcirányítási központ): ”Igen„.
Tyitovnyin: ”A parancsnok azt parancsolta, hogy meg kell semmisíteni a célt , ha megsértette az államhatárt.„
Majsztrenko:”...Lehet, hogy utasszállító. Minden megfelelő lépést meg kell tenni az azonosításra.„
Tyitovnyin: ”Azonosítás folyamatban van, de a pilóta nem lát. Sötét van. Még most is sötét van.„
Majsztrenko: ”Jól van, rendben. A feladat megfelelő. Ha nincsen kivilágítva, akkor nem lehet utasszállító gép„ – játszódott le a főparancsnokság és a harcirányító központ közötti drámai beszélgetés, ami a dél-koreai Boeing sorsát is megpecsételte.

Két légiharc rakétát indított a vadászgép a néma utasszállítóra.

Miután minden kapcsolatfelvételi kísérlet kudarccal végződött, a 805-ös hívójelű Szuhoj pilótája, Oszipovics őrnagy határozott parancsot kapott a harcirányító központtól az azonosítatlan gép lelövésére. Oszipovics őrnagy nyugtázta az utasítást, majd valamivel több mint fél perccel még azt megelőzően, hogy a KAL 007-es járat elhagyta volna a szovjet légteret, két R-98-as levegő-levegő légiharc-rakétát lőtt ki a dél-koreai Boeingre.

Az ismertté vált rádióforgalmazási adatok szerint a rakétatalálat után a dél-koreai gép még mintegy tíz percig repült, majd folyamatosan veszítve a magasságából a Japán-tenger sötét víztömegébe csapódott.

A gép fedélzetén tartózkodó 269 főből senki sem élte túl a katasztrófát.

A KAL 007-es járat tragédiája óriási nemzetközi felháborodást váltott ki. Ronald Reagan amerikai elnök az utasszállító gép „barbár lelövését” újabb bizonyítéknak tekintette arra, hogy a Szovjetunió a „gonosz birodalma„ .

A szovjet haditengerészet kutató-mentő egységei szeptember 15-én találták meg a lelőtt gép roncsait a Japán-tenger mélyén. A repülési adatrögzítőket és számos roncsdarabot a felszínre emeltek, az adatrögzítők hangfelvételét pedig államtitoknak minősítették. Csak a Szovjetunió összeomlása után, 1993-ban adta át Borisz Jelcin orosz elnök a KAL 007-es járat fekete dobozait, vagyis a lelőtt Boeing repülési adatrögzítőit a dél-koreai kormány képviselőinek, már az új idők szellemében.

Ezekre a kérdésekre máig nincs elfogadható magyarázat.

A KAL 007-es járat katasztrófája még négy évtized távlatából is felvet számos megválaszolatlan kérdést. A jelenleg hivatalos álláspont szerint a dél-koreai Boeing szovjet légtérbe tévedését a gép tehetetlenségi navigációs rendszere, az úgynevezett INS okozhatta, mivel ennek kalibrálását szabálytalanul végezhette el a személyzet.

A tehetetlenségi navigációs rendszert még a gurulás megkezdése előtt, álló helyzetben kell felpörgetni. A hivatalos verzió feltételezése szerint a pilóták ezt elmulasztották, és csak akkor kezdték el az INS kalibrálását, amikor a gép már gurult. Ezért a hosszú repülési idő alatt a gép sebességéhez hozzáadódott a gurulás sebessége is, eltérést okozva a beprogramozott irányszögben. Még ha ez el is fogadjuk,

Arra már sokkal nehezebb magyarázatot találni, hogy a szovjet légtérben való jó egy órás repülés alatt – annak ellenére, hogy a KAL 007-es járat fedélzeti rádiója bizonyíthatóan kifogástalanul működött –, a személyzet miért nem reagált a szovjet vadászgépek azonosítást kérő való felszólításaira, amit az erre rendszeresített nemzetközi frekvencián adtak le.

Ugyancsak megválaszolatlan kérdés, hogy miért nem tudta megállapítani a szovjet katonai légi irányítás a civil gép azonosságát. Ha ugyanis a Boeing pilótafülkéjében a transzponder be volt kapcsolva (a transzponder felszállás előtti bekapcsolása kötelező), akkor a készülék automatikusan sugárzott jeleiből ezt azonnal meg kellett volna tudni állapítaniuk.

(A transzponder a repülésben használt radar-válaszjeladó megnevezése. Amikor a a radar sugárnyalábja eléri a repülőgépet, a transzponder antennája ezt érzékeli és automatikus válaszjelet generál. A gép azonosságát a visszasugárzott négyszámjegyű kódból azonnal meg lehet állapítani. Ez a folyamat mindaddig megismétlődik, amíg a transzponder bekapcsolt állapotban van, a szerk. megjegyzése. )

Más a helyzet, ha a transzponder nem működött, de akkor az a kérdés, hogy vajon miért nem?

Ha és amennyiben a személyzet kikapcsolta, akkor nagyon súlyos mulasztást követett el, és erre szintén nincsen elfogadható magyarázat.

Nem véletlen, hogy a KAL 007-es járat katasztrófájával összefüggésben több összeesküvés-elmélet is született az elmúlt évtizedekben. Ezek közül az a konteó a legelterjedtebb, mely szerint a dél-koreai utasszállító titkos kémfeladatot hajthatott végre abban bízva, hogy egy civil utasszállító gépet még a szovjetek sem mernek lelőni.

Mint tudjuk, akármi is volt az oka a dél-koreai utasszállító tiltott légtérbe repülésének, a szovjet légvédelem lelőtte a gépet. A KAL 007-es járatból alig maradtak roncsdarabok, és csak nagyon kevés emberi maradványt találtak meg a mentőegységek. Ezért igen valószínű, hogy a hidegháborús korszak egyik legnagyobb port felvert incidensének titkait mindörökre elnyelte a Japán-tenger.