A férfi, akit fejbe lőttek, túlélte

1938 tavaszán egy 25 éves férfit a spanyol polgárháború valenciai frontján lövés érte, amely részben elpusztította az agykéreg gerincét a bal parieto-okcipitális régióban. Amikor két héttel később magához tért, a katona megdöbbentő változást tapasztalt: bizonyos körülmények között fordítva látta a világot. A 28 éves orvos, Justo Gonzalo egy közeli katonai kórházban látta el a beteget.

A sebesült csodával határos módon túlélte a súlyos sérülést anélkül, hogy műtétre vagy különleges ellátásra szorult volna. Gonzalo rájött, hogy az egyedülálló eset – akit M. páciensnek nevezett el – rávilágíthat az emberi agy különös működésére.

Az orvos és M. túlélte a háborút, és még majdnem fél évszázadon át, Justo Gonzalo 1986-ban bekövetkezett haláláig tartották a kapcsolatot. Az orvos lánya, Isabel Gonzalo Alberto García Molina neuropszichológussal együtt leporolta apja archívumát – több száz dokumentumot és fényképet tartalmazó dossziékat –, hogy újra megvizsgálják az ügyet.

Abban az időben a tudományos közösség megosztott volt. Voltak, akik az agyat egy egésznek tekintették, és akadtak olyanok is, akik kemény határokat húztak az agyi régiók között. Gonzalo egy köztes hipotézist javasolt, amely a háborúban lövést ért férfi sérülésein alapult: az agy dinamikájának elméletét, amely szerint a szerv funkciói fokozatos átmenetekkel oszlanak meg.

Isabel Gonzalo, aki fizikus és a madridi Complutense Egyetem professzora, gyerekkorában többször is találkozott a sérült katonával.

M., amikor pihent, nagyobb ingerek nélkül is, tükrözve és olykor fejjel lefelé látta a világot, amelyben a tárgyak háromszorosan és zöldre színezve jelentek meg. A hallási és tapintási érzékelése is fordított volt, így a hangok és az érintések az ellenkező oldalon jelentek meg az elméjében.

M. bármilyen irányból a karórájára tudott nézni, hogy ellenőrizze az időt – emlékezett vissza Isabel.

A 20. század elején Spanyolország az emberi agy tanulmányozásának egyik fellegvára volt. Santiago Ramón y Cajal kutató még 1888-ban kimutatta, hogy a gondolkodó szerv nem egy diffúz tömeg, ahogyan azt korábban hitték, hanem egyes sejtekbe, neuronokba szerveződik. Cajal 1906-ban orvosi Nobel-díjat kapott felfedezéséért.

Idővel pedig tehetséges tanítványok vették körül, mint például a neurológus Gonzalo Rodríguez Lafora, aki a polgárháború kitörésekor Justo Gonzalót toborozta, hogy dolgozzon vele a Koponya Trauma Központban. Gonzalo ott találkozott M. beteggel és még több száz másik sebesülttel.

A páciensek alkalmazkodó képessége megdöbbentő volt számára, amint azt az orvos az 1945 és 1950 között két kötetében le is írt.

M. furcsának találta a rendellenességeit, amikor például embereket látott fejjel lefelé állványzaton dolgozni. De általában ezek a zavarok teljesen vagy majdnem teljesen észrevétlenül maradtak a sérült számára. Az állapotuk miatt nem aggódtak, hanem inkább úgy tekintettek rájuk, mint valami átmeneti dologra, amely nem befolyásolja vagy veszélyezteti a mindennapi életüket. M. is hajlamos volt lekicsinyíteni a tüneteit – írta Gonzalo.

Alberto García Molina hangsúlyozza, hogy a neurológia története tele van ehhez hasonló bizarr esetekkel, mint például Phineas Gage amerikai vasútasé, aki túlélte, hogy egy vasrúd szúrta át az agyát. A korábban nyugodt ember agresszívvá és közönségessé vált. De David Ferrier brit orvos is megemlítette Gage esetét Az agyi betegségek lokalizációja című, 1878-as előadásában, amelyben úttörő módon konkrét funkciókat társított az agykéreg meghatározott területeihez.

García Molina elmagyarázta, hogy az 1930-as években a moduláris szemlélet volt az uralkodó.

Az agyat úgy tekintették, mint valamilyen kis dobozokat. Úgy vélték, ha megváltoztatnak egy dobozt, akkor konkrét deficit keletkezik. Dr. Gonzalo számára a moduláris elméletek nem tudták megmagyarázni az M. beteggel kapcsolatban felmerült kérdéseket, ezért elkezdte megalkotni az agy dinamikájáról szóló, saját elméletét, szakítva az agy működéséről alkotott addigi, hegemón látásmóddal – magyarázta a neuropszichológus.

Az M. és Gonzalo közötti levelek megerősítették, hogy a világot fejjel lefelé látó férfi nem kapott nyugdíjat sebesült veteránként.

„Apám csodálta őt, mert nagyon okos ember volt, aki képes volt gondoskodni magáról és a földeken dolgozni” – nosztalgiázott Isabel Gonzalo, és úgy véli M. az 1990-es évek végén halhatott meg.

Az emberi agy működésének megértéséhez hozzájárult férfi kilétét azonban soha nem hozták nyilvánosságra.