„A zenetörténelem legnagyobb hibája”

1962. január elseje és a rá következő napok egy igen jelentős időszakként vonult be a zenetörténelem nagykönyvébe. Persze, az ember könnyen gondolhatná, hogy valamelyik világsztár fergeteges újévi partiját vagy egy évtizedekkel később is emlékezetes koncertet kötnek ehhez a dátumhoz, a helyzet azonban egészen más. Világsztárok valóban szerepelnek a történetben, hiszen a sztori középpontjában lévő banda nem sokkal később megváltoztatta a világot – legalábbis az akkori fiatalok világát biztosan –, és az 1962 első napján történtek biztosan mély nyomot hagytak a résztvevőkben. Az ekkor elkövetett hibáról szinte bizton állíthatjuk, hogy örökre bevésődött a „poptörténelem legnagyobb kihagyott ziccerei” című fejezet első oldalaira.

A banda tagjai ekkoriban csupán a tinédzseréveik végét, húszas évek elejét taposták, ugyanis a frontember, John Lennon 1956-ban hívta életre a formációt Liverpoolban, és a fiúk 1960-tól kezdve lényegében „vendéglátóztak” különböző hamburgi kocsmákban és bárokban, később pedig nagyobb koncerttermekben játszottak.

A The Beatles tagjai számára ezek az évek a folyamatos koncertezésről szóltak, hiszen kis túlzással minden este játszaniuk kellett, hogy meglegyen a napi betevőjük. Emiatt viszont Lennonék olyan rutinra tettek szert, ami hatalmas előnyt jelentett számukra az elkövetkezendő évtizedek során.

A rövid kitekintés után térjünk vissza az alaptörténetünkhöz: a már említett hamburgi periódus után a banda egyre többet koncertezett Nagy-Britanniában, és szinte mindenhol zajos sikert arattak. Ennek okán a The Beatles menedzsere, Brian Epstein elérkezettnek látta az időt arra, hogy a fiúk végre kapjanak egy rendes lemezszerződést. Epstein ennek érdekében felvette a kapcsolatot az akkoriban nagynak számító kiadók jelentős részével, és úgy tűnt, hogy a Decca Recordsot érdekli a dolog.

Az old school zeneipari szokásoknak megfelelően a kiadó elküldte az egyik megfigyelőjét – más néven A&R-osát – Mike Smitht a The Beatles 1961. december 13-án megrendezett londoni klubkoncertjére.

Rowe a 60-as évek tájékán a brit zeneipar egyik legbefolyásosabb személyének számított: a producer a 40-es évek óta cég kötelékébe tartozott, és számos, addigra befutott előadóművészt fedezett fel. Röviden, óriási befolyása volt.

A The Beatles tagjai, John Lennon, Paul McCartney, George Harrison és Pete Best (akit nem sokkal később Ringo Starr váltott a dobok mögött) január elsején, pontban délelőtt 11 órakor megérkeztek a Decca stúdiójába, annak ellenére, hogy az akkori beszámolók szerint London utcáin aznap hóvihar tombolt.

A zenészek kipakoltak és behangoltak, ezután pedig elkezdték rögzíteni a 15 dalos, erre az alkalomra összeállított repertoárjukat. Fontos megemlíteni, hogy a 15 dalból 3 a Lennon–McCartney-duó szerzeménye volt: ez azért érdekes, mert abban az időben a feltörekvő, sőt sokszor a már befutott zenekarok is inkább feldolgozásokat játszottak.

Az egész session kicsivel több mint egy óráig tartott, mivel a beszámolók szerint az együttes a dalok nagy részét elsőre feljátszotta.

Azt azonban nem tudták, hogy aznap még egy másik együttes, a londoni Brian Poole & The Tremeloes anyagát is rögzítették.

Rowe nemsokkal később meghallgatta mindkét zenekar felvételét, viszont nem tudott döntést hozni, ezért az alkalmazottjára, Smithre hagyta a dolgot.

"Mondtam Mike-nak, hogy döntenie kell a kettő között. Rajta múlik, a Beatles vagy Brian Poole és a Tremeloes. Azt mondta, mindkettő jó, de az egyik egy helyi együttes, a másik Liverpoolból jött. Úgy döntöttünk, hogy jobb, ha a helyi bandát választjuk. Könnyebben tudtunk velük dolgozni, és közelebbi kapcsolatban tudtunk maradni velük, mivel Dagenhamből jöttek" – nyilatkozta évekkel később Dick Rowe.

A The Beatles tagjai és a menedzserük alaposan meglepődtek a döntésen. Epstein nem sokkal később személyesen is megkérdezte a Rowe-t az elutasítás miértjéről, a férfi állítólagos indoklása pedig a mából visszanézve igen viccesen hangzik.

– mondta Rowe.

Epstein emellett további megbeszéléseket folytatott a Decca üzletkötőivel, és a pletykák szerint még azt is megígérte az értékesítési csapatnak, hogy 3000 példányt vásárol minden Beatles-kislemezből, amelyet kiadnak. A főnököt azonban a kollégák nem tájékoztatták erről az ajánlatról.

Ezt az infót azonban érdemes fenntartásokkal kezelni, ugyanis egyes Beatles-szakértők szerint pont fordítva történt az eset, és a zenekar mondott nemet erre az ajánlatra.

Nekem erről akkoriban nem szóltak. Ahogy a lemezipar akkoriban gazdaságilag működött, ha biztosak lettünk volna abban, hogy 3000 példányt eladunk, akkor kénytelenek lettünk volna felvenni őket, bármilyen együttesről is volt szó

– mesélte Rowe.

Egy azonban biztos: a Decca végül a Tremeloest választotta, ami egyébként nem volt óriási melléfogás, hiszen a csapat a 60-as évek közepén szép sikereket ért el a szigetországban. A zenekar eredményeit azonban össze sem lehet hasonlítani a Beatles-őrülettel, amely nemcsak egy egész generációt hozott lázba, hanem a legtöbbek szerint örökre megváltoztatta a popzene alakulását.

Másrészről Dick Rowe nem sokkal később egy másik, később legendássá váló zenekar esetében már nem habozott, és a szintén kicsit furcsa nevű The Rolling Stonest viszont leszerződtette, ami zenetörténelmi szempontból mindenképp egy „bombaüzletnek” mondható.