Montázs

„Szerettem volna anya lenni”

A valódi gyermekrablás annyira ritka, hogy a Btk.-ban korábban nem szerepelt

A nyolcvanas évek egyik legnagyobb port kavart bűnesete volt az, amikor a két hónapos Renáta a babakocsijával együtt tűnt el pár lépésnyire a Nagykörúttól, a Hallo bár elől. Nemcsak a környéket, hanem az egész országot megrázta az ügy, amelynek a végén, tíz hónappal később épségben megtalálták a kislányt elrablójánál – írja cikkében a terézváros.hu.

„Szerettem volna anya lenni”
A két hónapos Renáta a babakocsijával együtt tűnt el pár lépésnyire a Nagykörúttól
Fotó: Facebook

Bár időről időre olvashatunk gyerekek eltűnéséről, az esetek mögött legtöbbször családon belüli konfliktus vagy tragikus baleset áll. A valódi gyermekrablás annyira ritka, hogy a Btk.-ban korábban nem szerepelt, és utoljára harmincöt éve, éppen Terézvárostól néhány méterre volt rá példa.

A két hónapos H. Renáta 1987. december 23-án délután tűnt el az akkor a VII. kerület, Lenin körút és a Majakovszkij utca sarkán található (a korábbi és mai Teréz körút és Király utca) Hallo önkiszolgáló étterem bejárata elől a karácsonyi felfordulás közepette. A csecsemő édesanyja – a kirakatok nézegetése közben – beszaladt az étterem mosdójába, és Renátát egyedül hagyta a babakocsiban. Mire kijött, a kislánynak a babakocsival együtt nyoma veszett. A nagy erőkkel megindult nyomozás során feltérképezték Renáta szüleinek hátterét, miközben az összes, negyedik életévét be nem töltött gyereket ellenőrizték az országban. A munkát nehezítette, hogy a csecsemő szülei körül nem volt minden rendben. A kislány harmincéves apja többszörösen büntetett előéletű volt, és prostituáltak futtatásából élt. Anyja, a mindössze 18 éves Mónika kamaszként szökött Budapestre, és alkalmi prostituáltként dolgozott. Azt sem lehetett kizárni, hogy valaki bosszúból vitte el a gyermeket, vagy zsarolni akarta a családot. A nyomozók olyan nőket is kerestek, akik nemrég veszítették el a babájukat, halva született a gyermekük vagy anyává szerettek volna válni. A sajtóban közreadott információknak köszönhetően rengeteg lakossági bejelentés érkezett. A személyleírások alapján sokan vélték felfedezni az elkövetőt, aki a szemtanúk elmondása szerint egy 25-30 év körüli nő lehetett. Mint később kiderült, Renáta elrablója a bűncselekmény estéjén látta a híradóban, hogy keresik, de miután azt mondták be, hogy a szemtanúk egy elhanyagolt külsejű nőt láttak, megsértődött és kikapcsolta.

P. Lászlóné „Lujza” végül csaknem tíz hónappal később, 1988. október 12-én, az élettársának köszönhetően bukott le, miután a férfi a nő holmijai közt kutatva megtalálta az általuk akkor már csaknem tíz hónapja nevelt gyermek hamisított dokumentumait. Ekkor már a közvélemény és a szülei is egyre kevesebb reményt fűztek ahhoz, hogy a kislány él.

A korábban eladóként, felszolgálóként dolgozó nő 33 éves volt a gyermekrablás elkövetésekor. Évekkel korábban örökbe fogadta testvérének újszülött lányát, de a válása után a bíróság a férjnek ítélte a gyermeket. Miután a kislányt 1987 karácsonyára sem kapta meg, elkeseredve csavargott Budapesten. A Hallo bárnál kötött ki, ahol a vécésnéni leszidta, amiért a gyermekét egyedül hagyta kint az utcán. A munkanélküli nőnek korábban nem jutott eszébe, hogy más babáját elrabolja, de ez a helyzet „adta magát”. Kiment a bejárat elé, és eltolta a babakocsit, épp megelőzve ezzel Renáta édesanyját. Néhány sarokkal arrébb kivette a gyereket, akiről ekkor még azt sem tudta, fiú vagy lány, majd taxival az édesapjához utazott, akinek már az unokájaként mutatta be a kislányt. Babaholmikat vásárolt, hazatért Dunakeszire, majd Szabó Erzsébet névre írógépen hamisított születési anyakönyvi kivonatot és kórházi zárójelentést a csecsemőnek. Az élettársa úgy tudta, hogy a párja gyermeket vár, és hiába derült ki hónapokkal korábban, hogy álterhességről van szó, a nő ezt az információt elhallgatta. Az élettársának és az ismerősöknek sem tűnt fel, hogy „Lujza” nem volt terhes, és az sem, hogy Renáta nem újszülött, hanem egy két hónapos csecsemő.

A Csörének becézett gyerek tíz hónapos korában kezdett el érthető szavakat mondani, a „nevelőanyjának” például azt, hogy édes. Hat foga kinőtt és már megtette az első lépéseket is. Egészséges és megfelelően táplált volt, amikor rátaláltak a dunakeszi lakásban, az elrablója rendesen gondját viselte. Amikor a nyomozók kérdőre vonták P. Lászlónét, őszintén beismerte a tettét, és a szekrényből még azok a ruhácskák is előkerültek, amelyeket Renáta akkor viselt, amikor elrabolták.

„Szerettem volna anya lenni. Bármit kapok, de megérte nekem, hogy anyának érezhettem magam” – mondta elfogása után a nő, aki a kihallgatásán csak annyit kért, hogy legalább még egyszer láthassa Csörét. Bár a közvélemény egy emberként aggódott a kislány sorsa miatt, amikor a sajtó beszámolt P. Lászlóné indítékairól és rövid televíziós interjú is készült a csendes, megtörtnek tűnő nővel, sokan inkább szánalmat éreztek iránta. „Ha ismernek önök ott a rendőrségnél »istent«, akkor nem bántanák a szerencsétlen asszonyt, aki az életben megkínlódott mindenért” – írta valaki a nyomozóknak címzett levelében. A végül sikerrel zárult nyomozásról sajtótájékoztató keretében számolt be a rendőrség – Renátát pedig látványosan, kamerák előtt is visszaadták a szüleinek.

Az óriási sajtóvisszhangot kapott gyermekrablás büntetőjogi szempontból is különleges, mivel az akkor hatályban lévő Büntető törvénykönyvben egyszerűen nem szerepelt a gyermekrablás. Magyarországon a személyi szabadság megsértése csecsemőre nem volt alkalmazható, ezért P. Lászlónét kiskorú családi állásának megváltoztatása vétségért ítélték el, amelynek maximum egy év volt a büntetési tétele. A jogerős határozatot azonban már leselejtezték, vagyis hivatalos úton nem lehet megtudni, hogy milyen ítélet született. Úgy tudjuk, P. Lászlóné felfüggesztett börtönbüntetést kapott, vagyis nem kellett börtönbe vonulnia.

A most már a harmincas évei közepén járó Renátát is megtaláltuk, de a kapcsolatot nem sikerült vele felvenni. Állítólag nem érdekli a múltja. Több mint tíz évvel ezelőtt egy nyilvános internetes kommentben „fedte fel magát”, akkor a következőket írta az érte aggódóknak: „Köszönöm szépen, élek és virulok. Engem egyáltalán nem érdekel, hogy él-e még P. Lászlóné, az viszont sokkal inkább, hogy ne merüljön fel ez a kérdés, hogy hogyan hagyhatott ott engem az anyukám. Akkoriban valóban nem kellett még ilyenektől tartani.”

P. Lászlóné életének alakulásával kapcsolatban úgy tudjuk, később teljesült a vágya: több gyermeke is született.

A szocialista időszakból ezenkívül egy hasonló ügy ismert, de ott jóval korábban sikerült pontot tenni a végére. A kétéves Orsolyát 1980 decemberében egy pestlőrinci óvoda elől rabolták el. A korabeli tudósítások szerint több mint ezer nyomozó és rendőr vett részt a gyerek felkutatásában, és végül őt is épségben megtalálták 1981 februárjában. Mivel az elrablóját az orvos szakértők betegnek találták, és ez büntethetőséget kizáró ok volt, az eljárást megszüntették ellene, és gyógyintézeti ellenőrzéssel házi gondozást rendeltek el. A gyerekrabló 2011-ben aztán azzal került be a hírekbe, hogy megfojtotta agresszív, alkoholista élettársát, majd feldarabolta a holttestet. Hogy a Hallo báros esetnél hét évvel korábbi gyerekrablás mekkora port kavart, azt jól mutatja az akkoriban közszájon forgó rövid, de velős vers is: „Ellopták a bölcsődéből kis Cs. Orsolyát, ejj Ákosné, hogy az ördög kössön reád korcsolyát.”

Kapcsolódó írásaink