Látóúton

Pillanatfelvételek készülnek a vidéki kisközösségekről

Jantyik Zsolt: Az elmúlt száz évben rengeteg trauma érte a magyar társadalmat, ami miatt ma öregedő és gyenge, de az identitáskultúrával beindíthatjuk a természetes öngyógyítást

A Látóutak célja a felfedezés, hogy másfél-kétnapos ott tartózkodás segítségével belelássunk a vidéki életbe, megismerjük az embereket, közösségeket – mondta lapunknak Jantyik Zsolt, a Debreceni Művelődési Központ igazgatója, közművelődési szakember. Hozzátette, fontos cél, hogy az ország egyik felében látott jó gyakorlatot megismertessék az ország másik felében olyanokkal, akik hasonló helyzetben vannak.

Pillanatfelvételek készülnek a vidéki kisközösségekről
„A vidék fejlesztése összefügg azzal, hogy a faluban vannak-e értelmiségiek, van-e iskola, óvoda, posta, orvosi rendelő. Értelmiség nélkül nagyon nehéz újjáteremteni egy kistelepülést”
Fotó: Hegedüs Róbert

–  Hogyan indult a Látóúton, a Nemzeti Művelődési Intézet szakmai programja?

–  A Látóút elnevezést én is örököltem Beke Páltól, a Nyitott ház mozgalom vezéralakjától. Ez a mozgalom az 1970-es években indult, azzal a céllal, hogy a helyi kulturális szakember forduljon vissza a közösségekhez és ismerje meg, hogy nekik milyen közösségi igényeik vannak. Nyitottabbá tették a művelődési házakat, ahova akár olvasni, kártyázni vagy beszélgetni is be lehetett térni. Arra próbálták rávenni a helyieket, hogy ne csak közönsége, hanem aktív résztvevői legyenek a közösségi eseményeknek. Ez gyakorlatilag a közösségi művelődés előképe volt.

–  Hogyan zajlik ma egy Látóút?

–  A mostani Látóutak célja az „igazlátás”, a felfedezés. Azért indítottuk el, hogy belelássunk a vidéki életbe, másfél-kétnapos ott tartózkodás segítségével pillanatfelvételt nyerjünk a magyar vidéki társadalom egy-egy szeletéről, egy konkrét közösségről. Ma már az is fontos cél, hogy az ország egyik felében látott jó gyakorlatot megismertessük az ország másik felében olyanokkal, akik hasonló helyzetben vannak, de még nem találtak választ vagy megoldást a saját kérdéseikre és problémáikra. Ez persze nem jelent teljes utánzást – az kontraproduktív is lenne –, viszont átvehetik mindazt, ami számukra hasznos. Általában egy estét és éjszakát ott töltünk, ez a kötetlenség is segít jobban megismerni az embereket, közösségeket, helyzeteket.

–  Hogyan derül ki, hová érdemes elmenni?

–  A Nemzeti Művelődési Intézetnek tizenkilenc irodából álló megyei módszertani hálózata van, amely már 2013 januárjától működik, s folyamatosan tartja a kapcsolatot a települési szakemberekkel, önkormányzatokkal. A megyei kollégáink szoktak szólni, ha látnak-hallanak egy jó törekvést, jó gyakorlatot. Sok múlik természetesen a vezetőkön: ahol a polgármester aktív és kezdeményező, ott jobb a közösségi élet is, ez ritkán marad elrejtve.

–  Mire kíváncsiak elsősorban?

–  Arra, hogy a közösség hogy működik, mennyire erős, mire van szüksége, és milyen célokat szeretne elérni. Bár mindennek sok a szociológiai vonatkozása, mi mégis inkább kulturálisan közelítünk a közösségekhez.

–  Milyennek látja a mai vidéki társadalmat, vidéki közösségeket általában?

–  Az elmúlt száz évben rengeteg trauma érte a magyar társadalmat, ami miatt ma egy öregedő, gyenge társadalom képét mutatja, ahol nem működik a természetes öngyógyítás. Közművelődésben dolgozó kollégáimmal úgy gondoljuk, mindez azért is van, mert ez az idő nem kedvezett annak, hogy a közössé­geink megerősödjenek, hiszen a közösségek nem tudják „természetes életüket” élni helyben, ha a történelmi körülmények alkalmatlanok rá. A kultúra sajátos eszközrendszerével képesek vagyunk azonban a helyi közösségeken segíteni, sőt, a hasonló helyzetben lévő, vagy hasonló gondolkodású szervezetek-közösségek hálózatba rendezésével már egész komoly dolgokat érhetünk el. Ezzel beindíthatjuk az öngyógyítást. Az identitáskultúra lehet a kulcs.

–  Mit ért identitáskultúra alatt?

–  Az identitáskultúra mindaz, ami belülről összefogja és kifelé meghatározza a társadalmat és egyes tagjait. Hogy csak egy példát mondjak: egy reptéren messziről meg lehet látni, hogy ki a brit, a lengyel, a német. És nem azért, mert hallani a beszédét, hanem azért, mert bizonyos jegyek – viselkedés, mozdulatok, öltözködés, bármi – alapján „pont olyan”, mint egy brit, egy lengyel vagy egy német. Ez olyan önkép, amivel az ember saját magát mások számára is fölismerhetővé teszi.

–  Helyhez kötött az identitás?

–  Nagyon szorosan összefügg az identitás és a tér. Ha megkérdezünk egy gyereket, hogy hol van a világ közepe, azt fogja mondani, hogy itt, a faluban. Ma nagyon sok lehetősége van nagyvárosba, sőt, külföldre költöznie egy fiatalnak, és jó, ha valaki fiatalon világot lát, hiszen annak is évszázados hagyománya van. De sehol sincs leírva, hogy nem szabad hazajönni. Az, hogy a fiatalok egy része ma külföldre megy és nem jön haza, az arra utal, hogy sérült az identitásuk: nem köti őket elég szál a szülőföldjükhöz és a hazához.

–  Milyen tervei vannak a Látóutakkal a közeljövőben?

–  Szeretnénk továbbra is a vidékre koncentrálni, a kistelepülések után a Látóutakat kiterjesztjük a mezővárosokra. Vidéki közművelődési szakemberként egyébként nagy lehetőséget látok a Magyar Falvak Programban. Úgy gondolom, a vidék fejlesztése összefügg az oktatással, azzal, hogy a faluban vannak-e értelmiségiek, van-e iskola, óvoda, posta, orvosi rendelő. Értelmiség nélkül nagyon nehéz újjáteremteni egy kistelepülést.

–  Egy kistelepülésen ki számít ér­tel miséginek?

–  Én egy érettségizettet már mindenképp annak tartanék, de ha foglalkozást kell választani, akkor óvónő, bölcsődés, ápoló, lelkész és pap, a közművelődési szakember és a könyvtáros mind értelmiségi. Persze nem csak nekik van fontos szerepük, mert részt vesz az identitásőrzésben mindenki, akiknek fontos a hagyományok éltetése és átadása. A közösség múltjának ismerete is kulcsfontosságú, az elmúlt évek tapasztalatai alapján nyugodtan jelentem ki: szinte minden magyarországi település története bekapcsolható az országos történelembe, a legkisebb falunak is lehet közvetlen köze a „kanonizált” nemzeti múlthoz.

–  Budapest megkerülhetetlen, ha magyar kultúráról és identitásról beszélünk. Milyenek a személyes tapasztalatai például Debrecenben, ahol a Debreceni Művelődési Központ igazgatójaként tevékenykedik?

–  Debrecen ma egy nagyon fejlődő város. Katolikus vagyok, mégis úgy gondolom, hogy Debrecent a kálvinista hit, az erős református identitás tette azzá a térség és az ország történetében, aminek ma ismerjük. A közösség össze tudta kapcsolni a református hitet a nyomda működésével, így válhatott korán a környék, sőt, a kálvinista Magyarország meghatározó szellemi és gazdasági tényezőjévé.
A modernség és a hagyomány tehát egyszerre működött Debrecenben. Ez a fajta kulturális terjeszkedés és szemlélet tette naggyá a várost, ha azonban megszűnik ez az öröksége és a térségben betöltött szerepe, akkor saját magunk jövőjét fogjuk megnehezíteni. Ez ma tehát igazi kihívást jelent. Hiszek abban, hogy Debrecen meg fogja oldani ezt is.

–  Milyennek látja a magyar társadalom helyzetét?

–  Identitásvesztés zajlik, a huszonnegyedik órában vagyunk. A mi szakmánk alkalmas arra, hogy a kisközösségeken keresztül lelassítsa, sőt, visszafordítsa ezt a folyamatot. Az egyik legfontosabb dolog, és a közösségek alapja is egyben: bízni kell az emberekben.

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom