Nincs belpolitika

Az országot megrázó társadalmi-gazdasági válság, a demokrácia, apolitikai intézményrendszer elégtelensége, a közerkölcs súlyosbodó gondjai, a kulturális élet, a közoktatás aggasztó tünetei, megmaradásunk gondjai kaptak hangot az eszmecsere során. A magyarság esélyeit kutató jelenlevők és felszólalók a józanság és megfontoltság jegyében igyekeztek mérlegelni a kilábalás és a kikerülhetetlen megújhodás, az igazán hatékony reformok módozatait.
Részlet az 1987. szeptember 27-én megszavazott Lakiteleki Nyilatkozatból
Próbáljunk meg azon gondolkozni, hogy apró lépésekben és eltántoríthatatlanul, mi a teendő... (Forrás: Antológia Kiadó)

Makovecz Imre építész 1987-es felszólalásából

Ilyen például a hazám helyzete és a magyarság helyzete. Ha valaki volt már beteg, és tudja, hogy milyen az, amikor a vér elindul benne, akkor tudja azt is, hogy akkor már nem beszél, mert erről nem érdemes beszélni. A másik az, hogy tudom és tudomásul vettem, hiszen itt élek ötvenkét éve, hogy az a társadalmi struktúra, amelyben élek, az egy totális államrend, és mint ilyennek, Magyarországon ennek nincs belpolitikája. Ezért tehát a magyarság kérdését belpolitikai kérdésnek tekinteni nem tudom. Kétszeres okom van tehát arra, hogy erről hallgassak!

Szeretnék ezek után – mennyi időm van? Most egy óra (Derültség), tíz perc van? – két történetet elmesélni, és azért mesélem el, mert úgy érzem, hogy lényegében minden benne van. Nemcsak az, hogy milyen pillanatnyilag a tevékenységi területünk állapotának diagnózisa, hanem hogy ebben esetleg hogyan lehet mozogni, a diagnosztizált területen. Bakonyszentkirályon, Noszlopon és Cseszneken elvállaltam falusi főépítészi állást a Népművelési Intézet munkatársaival egyetemben, abból a célból, hogy ebben a három faluban megpróbáljuk az életet újra elindítani. Nagyjából megint evidencia az, hogy miért kell elindítani az életet, miből kell elindítani, és melyek azok a veszteségek, amelyek gyógyítására szükség van.

Az egyesületek megszűntek, az üzletek megszűntek, a kocsmák megszűntek, a kontraszelekció működik – tehát az a sofőr, aki feketefuvarral elég sok potens embernek tudott az építkezéséhez és egyéb helyre nehéz anyagot is szállítani a sóder alatt, az az ember a faluban nagyobb súlyt élvez, mint az olyan ember, aki ilyet soha nem tett. Az az orvosférj, aki otthon a gyerekeknél gyesen van, de bejár a megyei KISZ-bizottságba sertepertélni, annak az embernek nagyobb súlya van a falu politikai hangulatában, mint annak, aki elmegy és dolgozik, és vállalja az otthoni konfliktusokat a gyerekek felnevelése körül. Tiszta képlet, nem? Ez a két ember aljaember, a többi pedig olyan, mint általában az emberek. Amikor egy ilyen faluban elvállalja a főépítész az állást, akkor nemcsak a tennivalókat vállalja el, hanem fölvállalja a harmincéves mulasztásokat is. Miből áll a mulasztás? (A mulasztások persze nem biztos, hogy mulasztások, lehet, hogy ezeket a mulasztásokat nem innen kell nézni, hanem a mulasztásokat eredménynek is lehet tekinteni; hozzászoktunk ehhez a dialektikához, nem?) Tehát, hogyha korrupt az építési hatóság, ha korrupt a Tüzép, és ha a közigazgatás olyan állapotban van, mint amilyenben ebben az országban van, akkor a főépítészi teendő a bizalom helyreállításán kell hogy nyugodjék, kell hogy bízzanak az emberek bennem, mint a most jött nadrágos emberben, akiből volt már elég a faluban, aki hazudott eleget és verte át úgy az embereket, ahogy csak akarta, mert hiszen tehette, volt hozzá pouvoir-ja. Meg kell indítani tehát egy folyamatot, a Mári néninek a kerítését valóban rendbe kell tudni hozni, nem csak ígérni, el kell hitetni vele, hogy hozzám bejöhet. Tehát, amikor én elkezdtem dolgozni, akkor reggeltől estig, amikor ott voltam, ezeket az apró ügyeket intéztem. Természetes, hogy egy rendezetlen, hatalmilag működő, de horizontálisan sohasem működő közigazgatásban az ügyek nem intéződnek el, mert miért intéződnének el, amikor az ügyek horizontális természetűek, és nem vertikálisak. A tamásiáronos boszorkányarcú tanácselnök, akinek elöl is van arca és hátul is, és hol az egyiket használja, hol a másikat, rendszerint az első eltorzul, és kifejlődik a hátsó, hiszen onnan kapja a fizetését, természetes, hogy horizontálisan képtelen cselekedni, a struktúrából következően.

Milyen konfliktusokat teremt hát egy főépítészi állás? Azok, akik hozzászoktak a korruptsághoz, látják, hogy nem lehet korrumpálni ezt a pasast, aki idejött. Ennek következtében, valamint a kontraszelekció következtében az emberek panaszkodni fognak bizonyos helyeken. Hároméves munka után, kérem, összehívták a három falu pártvezetőségi értekezletét, ahol a tanácselnököt, aki a pártvezetőség tagja, utasították, hogy távolítson el a községből. Ezt úgy mondták neki, hogy a vébé hatáskörébe tartozik, de ezt törvényességi alapon a tanácstitkár megvétózta, és így kétszeres nekifutással a tanácsülésen sikerült engem eltávolítani onnan. A hároméves történetet négy gépelt oldalban összefoglaltam, és elküldtem magas beosztású embereknek, azért, hogy tájékozódjanak arról, hogy mi történt. Közben én elvállaltam már egy másik főépítészi állást, és most is gyakorlom ezt Pakson, mert úgy gondoltam, hogy ez a feladat fontos; azért fontos, mert nekem, mint építésznek, nem valahol valamely ezoterikus, nyolcszáz fős tervezőirodában van a helyem, hanem ott van a helyem, ahol erre szükség van, és ahol olyan szellemi vákuumot teremtett ez a struktúra, amely az emberek számára elviselhetetlen, és csak a rovásukra van. Mert hiszen azt mondják, hogy a bunkó parasztja milyen ronda házat épít, hogy milyen kerítést épít, hogy miért kell mindenkinek individualista módon építeni – de azt senki nem mondja, hogy ezeket az építési formákat a hitelesített magyar építési szabályok írják elő, és törvényekkel hitelesítik azt a beépítési formát, azt a rendetlenséget, azt a – hogy mondjam – individualizmust vagy neurotikus individualizmust, amely ebben a társadalomban létrejött.

Ezek után eltelt egy hosszú idő, majd a Heti Világgazdaság egyik munkatársa elment ebbe a faluba, és a tanácselnökkel készített egy interjút. A tanácselnök elmondta, hogy sajnos a falu népe még nem érett arra a demokratizmusra, hogy elviseljen egy főépítészt a saját falujában, és így elkergette a főépítészt. Ezek után, miután ez a cikk megjelent, elküldtem azt a négy gépelt oldalt, amit a Kádár-titkárságnak és másoknak is elküldtem annak idején, illetve a megyei párttitkárnak, valamint egy levelet, amelyben megfenyegettem őket, hogy hitelrontásért be fogom perelni őket azért, amiért a nevemet fölhasználták, hitelemet rontva. Ezek után fölhívott Vince Mátyás, és alkuba kezdett, hogy vajon lehetne-e egy másik cikket közölni, mert jött egyéb tiltakozó cikk is éppen a Népművelési Intézettől. (…)

Azt mondtam, rendben van, nem kell ezt az éles szöveget közölni, amit én adtam, de kérem, hogy egy olyan szerkesztőségi lábjegyzetet írjanak oda, amelyben a lap bocsánatot kér azért, hogy gondatlan volt az az ember, aki ezt az interjút készítette. Ez a lábjegyzet elmaradt kérem. Ez az egyik történet.

A másik történet: az őszi napforduló idején Árpádhalmon, ahol megy egy út kelet–nyugati irányba, és egy helyen szétnyílik, mint egy szem, közrefog egy kunhalmot vagy tumuluszt, ahogy tetszik. Az irodám harminc emberét levezényeltük erre a helyre a megadott napra, kaptunk egy tizenegy méteres hosszú tölgyfát, ezt kihegyeztük, megfaragtuk, raktunk rá két ágat fölfelé, vittünk ötszáz folyóméter nemzetiszín szalagot, azt háromméteres darabokra vágtuk, és az irodám emberei, a falu emberei, a szentesi párttitkártól kezdve az iskola gyerekei, mind beírták, hogy mit gondolnak erről a helyről. Mi megfaragtunk egy elég világos és egyértelmű szöveget erre az oszlopra, reggeltől éjfélig a munkát befejeztük, körülálltuk ezt az oszlopot, felvirágoztuk természetesen, körben elénekeltük a Himnuszt és a Szózatot – és hazamentünk. Azért tettük ezt, mert úgy véljük, hogy nemzeti fönnmaradásunkhoz a holtak seregét is elő kell szedni ahhoz, hogy egyáltalán fönnmaradhassunk.

Ezek után én tisztelettel arra kérem az itt összegyűlt jeles embereket, próbáljunk meg azon gondolkozni, hogy apró lépésekben és eltántoríthatatlanul, mi a teendő? Mert hogyha fönnmarad ez a Tarkovszkij-féle helyzet, hogy nagy nyomás alatt zsugorított kicsi modellként itt ülünk egy óriási gazda kertjében, és elmondjuk, mintha mindenki hallaná, ami mondandónk van –, abból a világon semmi nem lesz. (…)

Elfelejtettem az előbb elmondani, hogy ahhoz hozzájárulok, hogy ami hozzászólásom volt, azt itt magnóra fölvegyék, de adok arra, hogy itt most hangosan elhangozzék, és a magnetofonba felvétessék: nem járulok hozzá, hogy a Szabad Európa az én hozzászólásomat bármilyen célra felhasználja!