„Eljött a pillanat”

Az országot megrázó társadalmi-gazdasági válság, a demokrácia, a politikai intézményrendszer elégtelensége, a közerkölcs súlyosbodó gondjai, a kulturális élet, a közoktatás aggasztó tünetei, megmaradásunk gondjai kaptak hangot az eszmecsere során. A magyarság esélyeit kutató jelenlevők és felszólalók a józanság és megfontoltság jegyében igyekeztek mérlegelni a kilábalás és a kikerülhetetlen megújhodás, az igazán hatékony reformok módozatait.
Részlet az 1987. szeptember 27-én megszavazott Lakiteleki Nyilatkozatból

„Emlékszem, nem volt rendes út a sátorig, amely Lezsák Sándorék kertjében volt. Egy földúton zötyögtünk” (Fotó: MH)

Lakitelek olyan volt, mint egy furcsa lakodalom, ahol mindenki ismer mindenkit – emlékszik vissza Kubik Anna élete egyik legmeghatározóbb élményére, a lakiteleki találkozóra. A színművésznő a rendezvényen igazán fiatalon vett részt, de a közélet iránt már ekkor érdeklődött. Mint mondja, pályája kezdete óta szerepelt olyan előadásokban, amelyekre jellemző volt az „átpolitizáltság”. „Túl voltunk a Csíksomlyói passió, a Magyar Elektra és az Advent a Hargitán sikerén, amelyek már többről szóltak, mint az átlagos színházi előadások. Akkoriban már valami mocorgott a társadalomban” – idézi fel a művésznő.

Szavai szerint a nyolcvanas évek elején általános volt a reményvesztettség, kiszolgáltatottság az országban, és az értelmiség a lefegyverzettség állapotában létezett. „Nagyon megtisztelő volt, hogy Ablonczy László elhívott Lakitelekre, ahová vele és Sándor Ivánnal mentünk, az én kis Polski Fiatommal” – meséli Kubik Anna. A találkozón a művésznő egyik legmeghatározóbb élménye az volt, hogy megismerte Csengey Dénest, aki aztán jó barátja lett. „Felszólalására egészen tisztán emlékszem, például arra, hogy „levegőosztást” követelt. Beszédeinek középpontjába a vidéki Magyarországot, annak problémáit és sorskérdéseit helyezte, ami – vidéki lévén – különösen nagy öröm volt számomra. Dénes azt szerette volna, hogy lelkileg, erkölcsileg újuljon meg az ország” – emlékszik vissza.

Kubik Anna számára a mai napig emlékezetes Csurka István felszólalása, illetve Konrád György beszéde, aki az úgynevezett demokratikus ellenzéket képviselte. Elgondolkodtatóak voltak Fekete Gyula szavai is, aki már akkor úgy foglalt állást, hogy cselekedni kell, hiszen fogy a népesség, amiből baj lesz. A találkozón ott volt Pozsgay Imre is. „Mi Pozsgay Imrével akkor nagyon jó viszonyba kerültünk a Nemzeti Színházban, mert ő is részt vett az Advent a Hargitán bemutatója körüli csatározásokban, és mint MSZMP Központi Bizottsági tag sokat segített nekünk a betiltást követő időszakban. Egyébként hihetetlen bátorságról tett tanúbizonyságot azzal, hogy részt vett a találkozón, s nekünk is bátorságot adott az ő jelenléte” – idézi fel Kubik Anna.
„A magasban van egy másik Magyarország, és sokan hiszünk a változtatás lehetőségében” (Fotó: MH)
Bármennyire is vegyes volt a társaság, Lakiteleken nem volt jellemző a fiatal korosztály, mivel még nem vett részt a közügyekben. Mint Kubik Anna fogalmaz: „Akkoriban ez nem volt természetes.” Emellett a nők részvétele sem volt jellemző. „Bár voltak néhányan nők, mint például Gabriella, Sándor felesége, akik ott sürgölődtek, de inkább csak a tűz körül. Én személy szerint sok babért arattam le, sokan gratuláltak nekem a Sütő-darab kapcsán” – meséli a művésznő.

Ahogy fogalmaz, egy lakodalomnyi nép gyűlt össze Lakiteleken, több mint száznyolcvanan voltak, alig fértek el. „Emlékszem, hogy nem volt rendes út a sátorig, amely Lezsák Sándorék kertjében volt. Egy földúton zötyögtünk, ami egy kis Polskiban még megrázóbb volt. Visszafelé egyedül jöttem, és akkor féltem is, hogy vajon figyelik-e a környéket, ami persze utólag elég egyértelmű volt” – idézi fel Kubik Anna.

Mint mondja, Lakiteleken érződött valami nagyszerű összefogás, ami azonban másnap már meg is kérdőjeleződött. Ugyanis elindult a hadjárat a találkozó ellen, a találgatás, hogy ki miért nem volt ott, kit miért nem hívtak meg. A New York Timesban pedig egy olyan beszámoló jelent meg, amelynek lényege az volt: „Lakiteleken összegyűltek a nacionalisták.”

Az azonban semmiképp sem vitatható, hogy azon a napon az embereket éltette a remény, hogy talán egy új Magyarország születhet. „Elképesztő élmény volt, valami frissességet érzett az ember, valami furcsa izgalmat, valami újat… Nekem is eltelt harminc évem a múlt rendszerben, és sosem gondoltam volna, hogy az valaha meginoghat, olyan megcsontosodottnak tűnt már minden. Teljes döbbenet volt aznap azzal szembesülni, hogy a mélyben vagy inkább a magasban van egy másfajta Magyarország, és sokan vagyunk, akik hiszünk a változtatás lehetőségében” – emlékszik vissza a művésznő. Mint mondja, a lakiteleki találkozót ő úgy élte meg, hogy végre eljött az a pillanat, amikor ismét egyet akar ez az ország, és végre nincs széthúzás. „Csengey Dénes mondta: Mohács után háromszáz évvel is fel tudott állni egy reformnemzet. Ez a találkozó akkor azt üzente, hogy igenis van remény és jövő, mégsem kell letargiába süllyednie az én nemzedékemnek sem.”