A vidéki ország

Az országot megrázó társadalmi-gazdasági válság, a demokrácia, a politikai intézményrendszer elégtelensége, a közerkölcs súlyosbodó gondjai, a kulturális élet, a közoktatás agasztó tünetei, megmaradásunk gondjai kaptak hangot az eszmecsere során. A magyarság esélyeit kutató jelenlevők és felszólalók a józanság és megfontoltság jegyében igyekeztek mérlegelni a kilábalás és a kikerülhetetlen megújhodás, az igazán hatékony reformok módozatait.
Részlet az 1987. szeptember 27-én megszavazott Lakiteleki Nyilatkozatból

Valami itt nagyon nem sikerült, valami itt nagyon nem működik, valami itt nagyon eltörött (Forrás: Antológia Kiadó)

Csengey Dénes író 1987-es felszólalásából

Talán úgy tűnhet fel, hogy kicsinyes alkuja a gondolkodásnak, megengedhetetlen és kóros beszűkülése a szemléletnek a vidéki Magyarországról külön önmagában ejteni szót. Különösen azok előtt tűnhet fel így, akik már a magyarságról sem merészelnek úgy gondolkodni, hogy közben ne kiáltoznák folyvást és torkuk szakadtából Európa nevét; akik lassan már a kisdolgukat is csak úgy tudják elvégezni, ha előbb megnyugtatták magukat, bírják e művelethez a szellem első kontinensének jóváhagyását. Én azonban úgy látom, ez a témaválasztás nem jelent alacsony alkut, és nem hozza magával a szemlétet szűkösségét. Még azt sem hiszem, hogy az a futó rátekintés, amit kimért időm engedélyez, Európának háttal állva fog megesni. Azt tartom ugyanis, hogy Európát, nemzeti kultúránk örökös fölöttes énjét, nem érdeklik a buzgó tanítványok, a fürge utánzók, a hűséges követők. Csak a megformált, erős, új minőségek érdeklik. (…)

Ez a mi országunk vidéki ország, szervetlen ország, világtalan ország. Kis híján ötszáz esztendeje nincs fővárosa, nincsen közege arra, hogy életformáit és alkatát, mozgalmait és megállapodottságait, vívódásait és megoldásait önmaga fölé emelhesse, hozzáférhetővé tegye, szólammá avassa egy nemzetek fölötti szellemi parlamentben. A város, amely központként besugározta, akár Bécs volt a neve, akár Pest-Buda, akár Budapest, rövid és mérvadó időszakoktól eltekintve mindig idegen hatalmi érdekeket és kultúrhatásokat közvetített, az utolsó százhúsz évben ráadásul a nemzeti program rangjára emelve ezeket. Az ország tehetsé­geit elragadta, az itteni nehezebb lét szökevényeinek eldorádójaként csillogott és csillog ma is a horizont fölött, de aztán vagy elnyelte, vagy helytartóivá, ispánjaivá formázta őket.

Így adódott, hogy Magyarországnak mindig volt, ma is van erős, kérlelhetetlen és nyilvánvaló világmeghatározottsága, de nem volt és ma sincs aurája a világban, nincsen súllyal hangzó szólama ama szellemi parlamentben. Budapest ma sem Magyarországon fekszik, hanem a levegőben lebeg, kétfelé szakadva az ideológiai irányadó Moszkva és a hitelező Nyugat között. Hasadt arca egyik felével fegyelmet jelez erre, a másikkal liberális hajlandóságokat amarra. Mimikájában nincs szabad kapacitás egyébre. Ami alatta hallgat és sötétlik megnevezetlenül, az Magyarország. Bizalmatlanság és hitehagyottság övezi itt a kétirányú mimetikus produkciót. Az emberek úgy érzik, ahhoz, hogy valami kibontakozás elkezdődhessen, át kellene ejteni Moszkvát, de gazdag tapasztalati anyag birtokában nem hiszik, hogy Moszkva átejthető. És így céltalannak és megalázónak látják az ellenkező irányú, méltóság nélküli kelletőzést. Budapest tehát nem tájékozódási pont, az élet alatta, tőle teljesen függetlenül burjánzik, de vajon hogyan és mi végre? (…)

Az ötvenes évek fejleményei gyorsan helyreállították a faluban a százados jogfolytonosságú jobbágyi önismeretet és önértékelést, a vidéki városokban a száműzöttség, a világ végére dobottság és a végletes kiszolgáltatottság életérzését, azt a nyomasztó és bénító közérzetet, hogy a világ valahol máshol történik, hogy az élet nem más, mert nem lehet más, mint egy beláthatatlan, de elháríthatatlan idegen erő kényszeredett szolgálata, vagy nyomorúságos megkerülési kísérlete. A forradalom gyors bukása pedig bevégezte a leveretettség közérzetének országfoglaló vonulását Záhonytól Szentgotthárdig.

E tekintetben az utolsó harmincegy év nem tudott döntő újdonsággal szolgálni. Tartja magát a közhiedelemben az a vélekedés, hogy a vidék azért végül mégiscsak nyertese az elmúlt majd fél évszázadnak, hiszen mindent megkapott gyarapodásban, létbiztonságban, az iskolázódás megnyílt lehetőségeiben, háztájiban, melléküzemágban, az apró és jól működő szakszövetkezetekben meg az újból látogatható templomokban. A vidék végül is nem veszített semmit. Csak a kollektív életösztönét. Csak az öntudatát, az önbecsülését. Csak a világát, az erkölcsét, a kultúráját, a magyarságát. Potomság – mondják erre a gazdasági csavarmenetre járó elmék –, több is veszett Mohácsnál! Olyan bizonyos ez?

Mohács után háromszáz évvel még talpra tudott állni ez az ország, működésbe tudta hozni legjobb erőit egy nagyszabású, ma is mértékadó nemzeti reformkorban. Most azonban a derűlátás örökös bajnokai is érzik, hogy nem háromszáz, de harminc évünk sincs kivárásra, halogatásra, három is alig. Kormány és ellenzék kétszólamú kórusban kibontakozást sürget, egymás sarkára hágnak a mindenféle felhívások, programok – és az ország néma, és nem mozdul.

Valami itt nagyon nem sikerült, valami itt nagyon nem működik, valami itt nagyon eltörött. A politika most adja meg az árát annak, hogy oly sokáig tűrte korrupt, romlott és színvonaltalan apparátusának országolását a magyar vidéken, hogy betömte a helyi nyilvánosság csatornáit, felszámolta a tanácsok képviseleti funkcióit, szétzúzta a regionális érdekképviseleteket, hogy a nép előtt ezerszer kompromittálódott káderek kamarillajátékává, az autonóm személyiségek bőrére menő sportvadászattá hagyta zülleni a helyi politikát, tétlenül nézte, hogy egy-egy városban a hét lakat alatt őrzött közügyekről való vélekedés helyére benyomuljanak az exkluzív vadászházakban zajló orgiákról és panamákról, francia konyak melletti képviselőbuktatásokról szóló pletykák. Az országos politika most felhívna és mozgósítana, de a vidéken csak helyi képviselői, helyi adminisztrációja képé­ben tud megjelenni, és azért csak némán tátog, és nincsen hangja. Az ellenzék is most adja meg az árát annak, hogy oly hosszú ideig beérte önmaga szellemes társaságával, hogy elsőrangú kvalitásait szinte kizárólag külországi fórumokon működtette. Persze, nem akarok szemforgató módon eltekinteni attól, hogy nem a saját jószántából cselekedett így! (…)

Úgy tűnik, a nép ma egyáltalán nem ismer hiteles helyeket, nem ismer autoritásokat, nem lát valódi tekintélyeket és tájékozódási pontokat. Azért hallgat és nem mozdul. És csak aki programmal, kibontakozási elképzelésekkel közeledik hozzá, csak az tapasztalhatja meg, fogja is megtapasztalni teljes mélységében, hogy mi minden veszett itt el az elmúlt negyven évben. (…)

A távlatos gondolkodás legelső kérdése, hogyan lehet ezt a gerince-tört népet a reménytelenség és a bénultság állapotából kiemelni? Szóval, hogyan lehet megnyerni az embereket bármiféle – hangsúlyozom: bármiféle – kibontakozási elképzelés számára? Hogyan támaszthatók fel a megújulás erői is a megújulás retorikája mögé? Ez a kérdés minden mai magyar politikai ambíció közös nevezője. (…)

1. A több műhelyben formálódó új nemzeti gondolatnak – és szívesen ideérteném a kormány, a népfront, a párt, de mindenekelőtt a parlament szellemi műhelyeit –, az új nemzeti gondolatnak tehát lehetetlen eltekintenie a nemzeti függetlenség kérdésétől. (…)

2. Az új nemzeti gondolat kiformálódása nyilvánosságot kíván. Sem a demokratikus progresszió, sem a radikális gazdasági reform, sem a nemzeti önépítés nem éri be sokat sejtető félmondatokkal, nem éri be olyan szövetségekkel, amelynek kötelékeiben izgatott süketnémák kacsingatnak össze egymással, jelezve, hogy szavak nélkül is tudják, mire gondol a másik. Végre már tegyük túl magunkat ezen a kegyes öncsaláson, és ismerjük be, senki sem tudja, mire gondol a másik. Aki figyeli egy ideje az ország működését, annak efelől komoly kétségei úgysem igen lehetnek. Nyilvánosság kell tehát, új lapok, új fórumok és új egyesülési jogok, hogy valódi közvélemény keletkezhessen, hogy a politika birodalma a felhők mögül a földre ereszkedjék. Vonatkozik ez különösen a vidékre, ahol nemcsak a népfrontnak, a szakszervezetnek, de a kormány adminisztrációjának sincs lapja, egyéb csoportokról most nem is beszélve.

3. Az új nemzeti gondolatnak értelmiségre van szüksége, értelmiségre, amely kihordja és sugározza. Meg kell nyitni a vidék szellemi forrásait. A zöldpaprika, a paradicsom, a harmatos földi eper ott van reggelenként a nagycsarnok pultjain. De hol vannak a politikából, a kultúrából a földközelben támadt eszmék, meglátások, magatartások és követelések? Amíg egy kisváros arculatát a luxuskriptákból meggazdagodott új báró határozza meg és tilosban parkoló fekete Volgák és a százezres vesztegetésekkel szerzett butikok meg snackbárok és a néptelen esték bamba csendje és az utcalámpák sápadozó körtéire részegen célba lövő munkásőrök, addig az értelmiség vidéken csak emigráns vagy száműzött, hasadt lelkű pszichopata, akinek akkora szerencséje is csak ritkán van, hogy hozzáhízhat, hozzátésztásodhat a közegéhez. Ki kell váltani emigráció­jából a vidéki értelmiséget, és fel fog támadni azonnal a szolgálat és a küldetés ethosza. Ami a szárnya lehet az új nemzeti gondolatnak.

4. Fel kell eleveníteni az Erdei–Bibó-féle közigazgatási reform gondolatát. Ha az országot a területek szerinti munkamegosztás tagolná közigazgatási egységekre, megszűnne a vidék szétesettsége és szervetlensége; és ezek az új egységek egyúttal az alulról kiépülő képviseleti demokráciának, egy reformparlamentnek is alapkövei lehetnének, hiszen egy-egy ilyen közigazgatási körzet alkuhelyzete teljesen világos és egyértelmű volna. Ezt és ezt adom az országnak, ehhez erre és erre van szükségem, ezt és ezt csak akkor kívánom, ha azzal nyomatékosabb érdeket nem keresztezek. Így a képviselői megbízatások sem veszhetnének az általánosságok ködébe és homályába, és nem végződhetnének azzal, hogy egy-egy honatyának választói előtt kelljen képviselnie azt, ami beleszólása nélkül bekövetkezett a parlamentben.

5. Az új nemzeti gondolat új nemzeti kultúrában találhatja meg a maga hiteles formáját és foglalatát Minden akadályt el kell hárítani a kultúra öntörvényű fejlődésének útjából. A kultúra nem kifutófiú, hanem gőgös főherceg és önkéntes alázatában boldogságot találó szolga. Szabad vagy halott. Egy halott pedig sohasem fog vágyai és lehetőségei magaslatára emelni egy népet, egy nemzetet. – Bará­taim, nem folytatom. Folytassátok ti, folytassuk együtt! Jó munkát kívánok az előttünk álló napra, az előttünk álló próbáló évtizedekre.