Vonalkákból felépített világok

Esztergomból indult és oda is tért vissza Kókay Krisztina, aki már kislányként festegette az ősi magyar város szépségeit. A Kisképző festő szakának elvégzése után az Iparművészeti Főiskolán diplomázott 1967-ben. Művészetét Szabó Magda 1997-ben öntudatlan gyónásnak nevezte: tűvékony grafikai jelrendszerrel mondja el az elmondhatatlant. Tudjuk, az írói fantázia határtalan, de Szabó Magda talán ez esetben (is) közel járt a valósághoz. Mert ha csak egy A2-es mérethez közelítő nagyságú munkáját, a 2006-ban rajzolt Mélyvizet nézzük, akkor azon bizony legalább harmincezer vonalkát számolhatunk össze. Ezeknek felviteléhez pedig nagyfokú alázat szügségeltetik, az alázat pedig nem más, mint a gyónás előszobája, fontos előfeltétele.
Somogyi Győző, a salföldi huszár, pásztor és festőművész másutt szőttes grafikáknak nevezi Kókay Krisztina apró vonalszálkákból felépített műveit. A szövés lassú, monoton tevékenység, ahogyan az a több tízezer kis vonalka sem kerül fel néhány óra alatt a papírokra. Kókay nagyon szép papírokkal dolgozik, grafitja pedig sosem tompul el – és ami megszületik kicsiben, az gyakran megvalósul nagyban is. Az eredeti munka, az egymás mellett sorakozó vonalkák kirajzolta kép festék és vékony ecset segítségével kerül fel a finom, légies lenvásznakra vagy a selyemre.

A tárlat ugyan a korai idők szép, hosszú és merészen csavarodó vonalakkal megrajzolt növénytanulmányaival indul, de hamar eljutunk az absztrakcióig: az 1994-es Szigliget című, vonalkákból épülő „tájképen” már csak jelzésszerűen vannak ott a parti jegenyék, a Rókarántó vagy a Királyné szoknyája. Hogy aztán teljes győzelmet arasson az egymás mellett sorakozó vonalkákból épített sorok világa, ahol nagy jelentőséget kaphat egy-egy üresen maradt rész vagy nagyobb sorköz. Éppen úgy, mint a római bölcselő, Seneca Vigasztalásai által ihletett, 2010-ben született műveken. De akár bonyolult alakzatokban is megjelenhetnek ezek a kis pálcikák, így formálván meg a 2007-ben megrajzolt Kőszív ezer repedését.

Seneca mellett ihletforrásként megjelenik Sinka István vagy éppen a debreceni születésű, Kossuth-díjas költő, Buda Ferenc és a Makóról induló író és kritikus, Domokos Mátyás is. És ott vannak az ecsetvonásokból összeálló munkákon az ősök, erőt sugárzó asszonyok és férfiak, olyanok, akiket csak régente lehetett látni. Kókay Krisztina nagyapjának emlékét egy nagy méretű, kérges kereszt formájában rajzolja meg, a textileket felsorakoztató terem főhelyén pedig két híres, a millecentenáriumra készített ötméteres „palástja” látható. Az egyiken Szent István Intelmeit olvashatjuk végig, a másikon az Ómagyar Mária-siralom mellett az Erdélyi Zsuzsanna által gyűjtött archaikus népi imádságokból, Ballasi Bálint Vitézek, mi lehet című verséből vagy Márai Sándor Köszöntőjéből olvashatunk.

A terem másik, a száz éve zajlott Nagy Háborúra reflektáló monumentális munkája a Golyózápor Premyslnél: a vitézül küzdő, majd jórészt fogságba eső kétszázezer várvédőről emlékezik meg a művésznő.