Kultúra
Vár sárból és fából, olasz bástyákkal
A zalai megyeszékhely török kori falainak nyomában – A védők gyújtották fel a várat a szentgotthárdi csata előtt, a 17. században
Egerszeg település első írásos említése 1247-ből való, ekkoriban, a tatárjárás után a Kaplony nembeliek uralták a dimbes-dombos, patakos, mocsaras vidéket, Egerszeg az ötven kilométerre lévő Kanizsa török ostroma és megszállása után azonban hirtelen a frontvonalban találta magát. A törökök a megszállás kilencven esztendeje alatt fontos kereskedelmi központtá fejlesztették Kanizsát, a korábban jelentéktelennek mondható városban a helyi hagyomány szerint száz minaret állt. A Kanizsáról kiinduló török rajtaütések és portyák, hadjáratok ellen új végvári vonalat kellett kiépíteni. Ennek lett egyik fontos eleme az 1603-ra már álló egerszegi palánkvár, amely az építésre alkalmas követ nélkülöző vidéken a kor szokásainak megfelelően fagerendák, cölöpök közé döngölt agyagfalazattal rendelkezett. Ebből az alapanyagból persze bástyákat is ki tudtak alakítani, a leírások szerint az egerszegi belső várnak óolasz bástyái voltak. Tervezésükhöz talán nem is kellett Bécs által küldött építőmester, megoldották ezt maguk a magyarok is, lemásolva az országban már elkészült ilyen rendszerű erődítéseket.
A földvárak jóval kevesebb anyagi ráfordítást igényeltek, praktikus módon a várárokból kiásott földet építették be a falakba a robotkötelezettségeiket így teljesítő helyi és környékbeli jobbágyok közreműködésével, akik saját maguknak építették így a menedéket. Egerszeg esetében ugyanakkor arról is szólnak a források, hogy a vár területén kívül lévő mezőváros a töröknek is kénytelen volt adózni, így a kettős szorításban lassan el is néptelenedett. A vár melletti földeket pedig a veszprémi püspök bosszúságára ezután az egerszegi várkatonák művelték meg, akik persze nem nagyon fizették az adót a távol lévő egyházfőnek. A helyőrség létszáma 1603-ban háromszázötven volt, döntő többségük gyalogos, harmincöt év múlva háromszáz katonát találnak itt az összeírók. Ez a létszám egy kisebb, egy-kétezer fős csapat ostromát még elbírta volna, de az 1664-es nagy, Bécs meghódítására induló hadjárat seregeinek már nem tudott ellenállni. A helyőrség ezért a várat felgyújtva állítólag Montecuccoli csapataihoz csatlakozott, és ott vitézkedett a szentgotthárdi csatában. A győzelem utáni vasvári béke valóban békét hozott erre a vidékre, az egerszegi vár sem épült újjá, sőt, az 1700-as évek elején a maradványait is eltüntették Lipót császárnak, a magyar várak nagy ellenségének parancsára.
Egerszeg csak 1566-tól volt Zala megye központja, a megyegyűlés és a bíráskodás helyszíne ezt megelőzően Nagykapornakon volt. Ennek török kézre kerülése után költözött át a vármegye Egerszegre. A szentgotthárdi csatáig a végvári vonal főkapitány-helyettesének is itt volt a szállása, ezek voltak Zalaegerszeg fejlődésének első évtizedei. A kuruc idők utáni nyugalmas évtizedekben, az 1730-as évek elején felépült a belső vár területén a barokk megyeháza, amely ma a Zalaegerszegi Törvényszéknek ad otthont. A vártemplom helyére pedig a neves veszprémi püspök, Padányi Bíró Márton akaratából több évtized munkájával elkészült a Mária Magdolna-plébániatemplom, a város ékessége. Az egykori járványos, sáros, szúnyogos földvár helyén tehát új városközpont épült, elfedve a régi nyomait, amelyek nemrég kerültek elő az ezer négyzetméteres terület régészeti feltárása után.
A földvárak jóval kevesebb anyagi ráfordítást igényeltek, praktikus módon a várárokból kiásott földet építették be a falakba a robotkötelezettségeiket így teljesítő helyi és környékbeli jobbágyok közreműködésével, akik saját maguknak építették így a menedéket. Egerszeg esetében ugyanakkor arról is szólnak a források, hogy a vár területén kívül lévő mezőváros a töröknek is kénytelen volt adózni, így a kettős szorításban lassan el is néptelenedett. A vár melletti földeket pedig a veszprémi püspök bosszúságára ezután az egerszegi várkatonák művelték meg, akik persze nem nagyon fizették az adót a távol lévő egyházfőnek. A helyőrség létszáma 1603-ban háromszázötven volt, döntő többségük gyalogos, harmincöt év múlva háromszáz katonát találnak itt az összeírók. Ez a létszám egy kisebb, egy-kétezer fős csapat ostromát még elbírta volna, de az 1664-es nagy, Bécs meghódítására induló hadjárat seregeinek már nem tudott ellenállni. A helyőrség ezért a várat felgyújtva állítólag Montecuccoli csapataihoz csatlakozott, és ott vitézkedett a szentgotthárdi csatában. A győzelem utáni vasvári béke valóban békét hozott erre a vidékre, az egerszegi vár sem épült újjá, sőt, az 1700-as évek elején a maradványait is eltüntették Lipót császárnak, a magyar várak nagy ellenségének parancsára.
Egerszeg csak 1566-tól volt Zala megye központja, a megyegyűlés és a bíráskodás helyszíne ezt megelőzően Nagykapornakon volt. Ennek török kézre kerülése után költözött át a vármegye Egerszegre. A szentgotthárdi csatáig a végvári vonal főkapitány-helyettesének is itt volt a szállása, ezek voltak Zalaegerszeg fejlődésének első évtizedei. A kuruc idők utáni nyugalmas évtizedekben, az 1730-as évek elején felépült a belső vár területén a barokk megyeháza, amely ma a Zalaegerszegi Törvényszéknek ad otthont. A vártemplom helyére pedig a neves veszprémi püspök, Padányi Bíró Márton akaratából több évtized munkájával elkészült a Mária Magdolna-plébániatemplom, a város ékessége. Az egykori járványos, sáros, szúnyogos földvár helyén tehát új városközpont épült, elfedve a régi nyomait, amelyek nemrég kerültek elő az ezer négyzetméteres terület régészeti feltárása után.