Valóság a gyerek tekintetén át

Adott egy kis család, apa és anya kis faházban, egy éppoly kicsi lánnyal. Az apa barkácsol, az anya a kertet rendezi, a tízéves lány, Saara pedig figyeli a felnőtteket, miközben felnőtteskednek. Ez az idilli állapot változik meg, amikor égből pottyant dolgok – átvitt és egyáltalán nem átvitt értelemben is – felforgatják a család életét.

A regény az abszurditásig fokozza a véletlenek tömkelegét, amelyek alapjaiban törik darabokra Saara családját. Az anya fejét bezúzza egy jégtömb, a nagynéni pedig kétszer is megnyeri a lottót. Szerep­lőink szinkronban ismétlik újra és újra a kérdést: miért? Miért történik meg az egyik, és miért nem történik meg a másik? Isteni akaratnak vagy sorsszerűségnek köszönhető? Vagy netán a puszta véletlennek, a nagy számok törvényének?

Ez a regény ott játszódik, amiről Camus is beszélt, ez az a homokos, szomorú, vizes sík, ahová végül minden ember kiér: az abszurd életérzés kietlen tája. Ez a fajta szorongás a felismerésből fakad, amikor az ember szembesül azzal, hogy legfontosabb kérdéseire soha sem kaphat választ.

A történet szereplőit a kiszámíthatatlan és szinte már nevetségesen lehetetlennek tűnő események sodorják, a szerző a fantasztikumokat azonban teljes mértékben mellőzi, a világot pedig meghagyja varázstalan állapotában. A regény nagy részében Saara szemszögéből látunk, amely kiváló a felnőttek kritikai bemutatásához, hiszen ki-ki máshogy küzd meg a csapásokkal. Van, aki széthullik, megzavarodik, és dühösen szidja a sorsát, van, aki értetlenül kutakodni kezd a miértek után, míg mások eltompultan, mélán tudomásul veszik a dolgokat. Az ideiglenes nézőpontváltások is csak megerősítésként szolgálnak, a feldolgozás lehetetlenségét bizonyítják.

Ebben a felfordulásban Saara marad az egyetlen, aki méricskéli a körülötte lévőket, értelmezi a valóságot. Fiatal koránál fogva ugyanis más fogalomrendszerrel közelíti meg a világot, így más következtetésekre is jut. A könyv legmeghökkentőbb eleme éppen az ő világlátása, és az a mérhetetlen mennyiségű tragikum, ami hirtelen, a semmiből eluralja gyerekkorát. A kislány szájába adott mondatok és gondolatok talán hiteltelennek hatnak elsőre, és csak a továbbolvasás során tárul fel igazán a tragédiát átélt fiatalok ijedtsége.

Selja Ahava forgatókönyvírói múltja erőteljesen áthatja regényét is: a lassított, részleteiben bemutatott, ismétlődő mozdulatokra, hirtelen mozgásokra, éles hanghatásokra és fényjátékokra fókuszáló emlékfoszlányok a kislány omnipotensnek ható narrációjával csak­ugyan filmszerű élményt nyújtanak, szinte láthatóvá teszik az elbeszélését. Úgy pörögnek előttünk az események, akár a filmszalagok képkockái a vetítőben. A vizualitás, a szándékos élményközpontúság így fontos része a történetnek, és még ennél is fontosabbak a belőlük táplálkozó asszociációk. Az olyan különböző, metaforikus párhuzamok, mint a falak mögött futó vezetékek és a kék színű vérerek mindent átszövő hálózatának párba állítása.

Nyelvezetét és történetvezetését tekintve könnyed olvasmányról van szó, amelyet érdemes együltében elolvasni, és szaporán pörgetni a lelassított pillanatfoszlányokat, de azt is hagyni, hogy elmerüljünk a szövegben.

Az égből leeső dolgok nem világraszóló olvasmány. Nem tesz fel új kérdéseket, s a régiekre sem ad választ. Mindössze a lemeztelenített valóságot kísérli meg bemutatni annak minden esetlegességével és nagyon is emberi, szinte már közönségesen emberi tulajdonságával.