Utazók üres bőrönddel, képzelettel

Van, aki semmit nem visz haza (Fotó: Horváth Péter Gyula)

Amikor utazni készülök, van egy listám, hogy miket kell bepakolnom: például ruhákat, sminkcuccokat, golyóálló mellényt – mondta el Al Ghaoui Hesna, a Magyar Televízió külpolitikai riportere a tárlat múlt heti megnyitóján, aki számos háború sújtotta övezetet megjárt már kar­rierje során.

Hozzátette: a fizikai szükségleteket kielégítő bőrönd mellett mindig visz magával egy lelki bőröndöt is, amely induláskor még üres, az utazás végére azonban megtelik élményekkel, benyomásokkal, tapasztalatokkal és érzelmekkel.

Akármennyire is igyekszik azonban, már csupán munkájának jellegéből adódóan sem tudja a poggyászt teljes egészében üresen vinni, hiszen számos aggodalmat cipel magával – amikor Kadhafi idején például Líbiába utazott, nem volt éppen megnyugtató a tudat, hogy minden újságírót terroristának néznek, aki vízum nélkül utazik be az országba, vízumot meg persze senkinek nem adtak. Mindemellett pedig gyötörte a lelkiismeret, hogy hogy teheti mindezt a családjával és a szeretteivel, hiszen a munkája során szabályosan az életét kockáztatja.

Nos, a riporternőhöz hasonlóan mi is üres „bőrönddel” érkeztünk a kiállításra, csak annyira voltunk tisztában a tárlat témájával, mint amennyit a címe elárult belőle, így remek asszociációs játékot biztosítottak a festmények és installációk: volt, amelyik egy tipikus MÁV-kocsi ablakára emlékeztetett, egy másik egy Volán-autóbuszra.

Az egyiken egy metrószerelvényt fedeztünk fel, amelyből kilopták az üléseket, volt festmény, amelyről egy kórházi – talán pszichiátriai – kórterem ugrott be, még a fehér szalagok is rajta voltak, amellyel lekötözik a dühöngő beteget.

Az utolsó képet pedig nem tudtuk másként dekódolni, mint egy metróalagút végén felállított színházi színpadként.

Aztán persze kiderült, hogy alaposan sikerült túlgondolni a dolgot, az összes említett alkotáson egy üres bőrönd látható, amelyek felosztása – szándékosan vagy szándéktalanul – de az említett utazóeszközök sajátos formáira emlékeztet.

Horváth Dániel művei – bár önmagukban is érdekesek –, a hatásuk nagyrészt a befogadótól függ, illetve attól, hogy ő maga mit visz magával, milyen emlékeket ébresztenek fejében az üres táskák.

Van, aki kap valamit, és van, aki semmit nem visz haza.