Új Woyzeck a Nemzeti színpadán

A hazai színházi élet az utóbbi két évben egyre nagyobb érdeklődéssel fordul az ifj. Vidnyánszky Attila–Vecsei H. Miklós alkotópáros és nemrégiben indított műhelyük, a Sztalker Csoport munkája felé. A fiatalok ugyanis rendre igazi klasszikusokat dolgoznak fel (például: Liliomfi, III. Richárd, A félkegyelmű), merőben új, nem feltétlenül szokatlan, ám nagyon eredeti nézőpontból közelítve a darabokhoz. Legújabb bemutatójuk Georg Büchner töredékes, négy változatban létező, utolsó drámája, az igaz történet alapján készült Woyzeck. A feleségét megölő lipcsei borbély története éppen vázlatossága miatt nem túl gyakori szereplő a hazai színpadokon, komoly dramaturgia munka, erős rendezői kéz, jól körvonalazott koncepció szükséges ahhoz, hogy valamirevaló előadás szülessen belőle.

Bátran állíthatjuk, hogy az ifjabb Vidnyánszky–Vecsei által megálmodott darab nemcsak valamirevaló, hanem kifejezetten erős, látomásos produkció, fiatalos és friss, egészen elképesztően magával ragadó. Úgy ülünk végig két órát, szünet nélkül, hogy közben egyszer sem nézünk az óránkra. Egyetlen hibájának talán az róható fel, hogy a szövegbe a popkultúrából átemelt idézeteket – A Gyűrűk Ura és a Harry Potter részleteit – a nézők nem feltétlen értik, és így értelmezni sem tudják. Az is biztos, hogy megosztó előadás született, az alkotók és szereplők fiatal korához illően szókimondó, harsány, nagyon színes és nagyon hangos darabtól be lehet „sokallni” – noha ifj. Vidnyánszky jó ritmusérzékkel váltogatja a dinamikusabb és nyugodtabb jeleneteket. Persze egy idő után, ahogy Woyzeck egyre mélyebbre zuhan őrületébe, egyre jobban lehúzza az örvény, már nincs megállás, egymást követik a fe­jében élő látomásokat megelevenítő, klippszerű epizódok. A televízió dobozából, a hűtőszekrényből és a falra ragasztott poszterből is egymás után másznak elő a valóra vált rémálmok – a kreatív színpadképért, ötletes díszletért óriási dicséret illeti Vecsei Kinga Réta látványtervezőt. Sodró lendülete, minden látszólagos felszínessége mellett a darabnak mégis lelke van.

A középkori haláltáncokat idéző, féktelen, rikító forgatagban a címszereplő kivételével mindenki pörög, táncol, kurjongat, röhög, hülyéskedik, bulizik, ezer fokon ég – egyedül Franz (Woyzeck) marad ki az egészből, szemléli mindezt egyre értetlenebbül és kétségbeesettebben. Az őt alakító Nagy Márk egyetemi hallgató előtt le a kalappal, hihetetlenül nehéz színészi feladat egyedüliként állva maradni, nem csatlakozni a többiek őrjöngéséhez, megmutatni a főszereplő elesettségét, gyámoltalanságát, jóravalóságát. Nem szimpla dühöngő őrültként ábrázolni Woyzecket, miután már utolsó szalmaszálaiba: a kissé nemtörődöm feleségébe, Marie-ba (Barta Ágnes) és istenített orvosába, a mindentudó-megbízható apafiguraként Gandalfi és Dumbledore-i magasságokba emelt Doktorba (Szabó Sebestyén László) sem tud már kapaszkodni.

A Woyzecket sokan nagyon nyomasztó, a kisember kiszolgáltatottságát bemutató tragédiaként állítják színpadra, igaz ez éppúgy Szász János 1994-es filmjére, mint a Stúdió K színház Fodor Tamás rendezte híres előadására (1977). Ezzel szemben ifj. Vidnyánszky Attila és Vecsei H. Miklós teljesen mást ragadott ki a büchneri drámából: arra voltak kíváncsiak, van-e lelke az őrültnek, lehet-e őt bűnösnek nevezni, vagy inkább a belőle gyilkost teremtő világ a bűnös. És bár adaptációjukban Woyzecket nemcsak sajnálni tudjuk, hanem valahol meg is szeretjük – előbbi kérdés megválaszolását mégis a nézőre bízzák.

Georg Büchner: Woyzeck
(Nemzeti Színház)
Paneldráma egy igaz történet alapján
Rendező: ifj. Vidnyánszky Attila
Dramaturg: Vecsei H. Miklós