Történeteket mesélt a billentyűkön

Minden magyar zongoraművész a Zeneakadémiát megalapító Liszt Ferenc örököse, szokták mondani. A száz éve, 1914. július 5-én született Fischer Annie, a világon az egyik legismertebb magyar zongoraművész például csupán „három saroknyira” volt a 19. századi legendától. Hiszen egyik tanára, Székely Arnold Thomán Istvánnak volt a tanítványa, aki pedig Liszt Ferencé – így érnek össze a körök.

Mint a Zeneakadémia honlapján olvasható összefoglalójában Mácsai János zenetörténész rámutat, a zongoraművésznő egy már letűnt világ előadó-művészi hagyományait őrizte, mentette át a háború utáni korba. E felfogás leginkább a természetességgel jellemezhető, valamint az adott műhöz és a benne rejlő szerzői gondolathoz való keresetlen, ösztönösen helyes közelítéssel. A leginkább a hatvanas évektől vált ez jellemzővé Fischer Annie előadásmódjára: Mácsai szavai szerint „a virtuóz pódiumművészből egyre elmélyültebb, eszköztelenebb, szinte csak a zenei igazságra figyelő muzsikus lett”. Hangversenyeinek atmoszférájáról Tallián Tibor zenetudóst idézi: „Azonnal szívesen látott és személyes vendégeinek érezzük magunkat, s ezért személyesen és közvetlenül veszünk részt abban a beszélgetésben, amit Fischer Annie nem velünk, de előttünk és helyettünk a művel folytat.” Néhány hónapja, amikor születésének századik évfordulója alkalmából emlékbélyeget bocsátott ki a Magyar Posta, Vásáry Tamás zongoraművész úgy emlékezett rá a sajtótájékoztatón: „A karmesterek rémálma volt”, mert szabadon, szuverén módon játszott. Korábban pedig azt mesélte, hogy káprázatos volt a technikája, de inkább jelenség volt, aki nem csupán zongorázott, hanem „történeteket mesélt a billentyűkön”.

Fischer Annie nyolcévesen már fellépett, tizenkét évesen Zürichben aratott sikert. Korkedvezménnyel vették fel a Zeneakadémiára, ahol 1926-tól tanult a már említett Székely Arnold és Dohnányi Ernő irányítása alatt. A köztudatba igazán akkor robbant be, amikor tizenkilenc évesen, 1933-ban első díjat nyert a budapesti I. Nemzetközi Liszt Ferenc Zongoraversenyen (némi vihart kavarva, mert bár tehetségét nem vitatták, nehezményezték, hogy a zsűri elnöke maga Dohnányi volt). Ezután Európa számos városába meghívták. Néhány évvel később hozzáment a nála tizenhat esztendővel idősebb Tóth Aladár zenekritikushoz, aki elsőként méltatta tehetségét. A második világháború idején, 1941-ben az egyre szélsőségesebb hazai légkör miatt Svédországba emigráltak, és csak 1946-ban tértek haza. Nem sokkal később Tóth Aladár az operaház igazgatója lett, Fischer Annie pedig hazai koncertjei mellett a világ leghíresebb hangversenytermeit, fesztiváljait járta, 1961-ben például először lépett fel a New York-i Carnegie Hallban. Állítólag nem szerette Amerikát, ezért csupán kétszer volt hajlandó ott koncertezni, de Japánt meghódította, szó szerint.

A Rákosi-, majd a Kádár-rendszer sem tudta kikezdeni a régi polgári világot magukban és maguk körül őrző házaspárt: a Parlando című zenei szaklap néhány évvel ezelőtti összeállítása megemlékezik két akkori epizódról. A folyóirat honlapján olvasható írás szerint a Rákosi-korszak üldöztetései a környezetüket, barátaikat is érintették. Többüket ők mentették meg a kitelepítéstől, Fischer Annie még Rákosihoz is elment, amiről később így számolt be: „Életemben egyszer ki kellett ejtenem a számon, hogy elvtárs.” Máskor, miután az operaház művészeit valaki feljelentette, Tóth Aladár írt levelet az érdekükben Révai József népművelődési miniszterhez, a kultúrpolitika teljhatalmú urához, amit „Miniszter Úr” megszólítással kezdett…

Fischer Annie-t sokan zárkózottnak tartották, de ebben az írásban erre számos cáfolat található: igaz, nehéz volt közel kerülni hozzá, de akikkel ismeretségbe került, azok többségéből jó barát lett.

Hivatalosan nem tanított, bár a Zeneakadémia tiszteletbeli tanárává fogadta, számos zongoraművész útját figyelemmel, tanácsokkal kísérte, például Prunyi Ilonáét, Kocsis Zoltánét, Vásáry Tamásét, Schiff Andrásét.
Művészetét viszonylag kevés hanglemez őrzi, mert nem szerette a stúdiókat, illetve magát a hangrögzítést, több felvételének kiadását meg is tiltotta – nagy részük csak 1995-ben bekövetkezett halála után látott napvilágot. A napokban azonban érdekes hírről számolhattunk be: Dévény Anna neves gyógytornász, Fischer Annie elkötelezett rajongójaként, számos koncertjét titokban magnetofonnal rögzítette.

Az eddig sosem hallott előadásokat digitalizálás, tisztítás után most, az emlékévben kiadta a Hungaroton – az egykori „kalózfelvételek” így váltak kiemelkedő zenetörténeti, művészi értékké.

Fischer Annie születésének századik évfordulója tiszteletére októberben alma matere, a Zeneakadémia minifesztivált rendez fiatal és egykori pályatárs zongoraművészekkel.