Történelmi képeskönyv két női hangra

Mivel mind a benne szereplő színészek, mind témája kiváló, és a hazai vetítést megelőző nemzetközi visszhangok is igencsak dicsérték – nem beszélve a sok Golden Globe és BAFTA-jelölésről –, ezért nagy izgalommal vártuk a sajtóvetítést, aztán kicsit csalódottan jöttünk ki a moziból. Ugyanis a Két királynő minden erénye mellett kicsit unalmas (bár az óránkat nem néztük meg közben), helyenként túl naturalista vagy direkten rejtélyes és szépelgő, és legnagyobb sajnálatunkra az egyébként minden másban zseniális ír színésznő, a Stuart Máriát alakító Saoirse Ronan sem elég hiteles a szerepben.

Mindez leginkább sajnos a rendezőnő, Josie Rourke hibája, aki hiába a londoni West End egyik legsikeresebb színházi rendezője (hozzátennénk: megérdemelten – volt szerencsénk látni színrevitelét), első mozgóképes alkotásánál nem tudott kibújni a bőréből. A filmforgatás pedig nem színpadra állítás…

Bármilyen közhelyesen és egyértelműen hangzik is ez, a Két királynőre igaz: a film sok jelenete mintegy „lelép” a vászonról, túl plasztikus, ugyanakkor jobban belegondolva, színpadon sok pillanat erősebbnek hatott volna. Ettől függetlenül egy jól megcsinált, egészen izgalmas, gyönyörű tájakon játszódó, az erőviszonyokat szépen szemléltető kosztümös filmmel van dolgunk, ami segít jobban megérteni az angolok és skótok közt húzódó évszázados problémák egy részét is.

A történetet valószínűleg senkinek sem kell bemutatni, ha annyit mondunk, hogy az I. Erzsébet (Margot Robbie) és Stuart Mária (Saoirse Ronan) közti utódlási jogi, vagyis politikai konfliktusról szól, a katolikus Máriát a középpontba állítva inkább, egészen attól a pillanattól, amikor Franciaországból visszatér Skóciába elfoglalni trónját, egészen lefejezéséig. Közben a korabeli Skócia belső viszályai is feltárulnak előttünk – többek közt a nagyszerű David Tennant által alakított John Knox prédikátor révén –, az egyetlen baj, hogy Friedrich Schiller Stuart Mária című drámájában mindezt sokkal jobban írta meg, mint Beau Willimon forgatókönyvíró.

Noha mindkét királynő a kor elfogadott nőképéhez képest jóval erősebb kezű, férfiasabb, karakánabb uralkodó volt, valamint annak ellenére, hogy két nagyon jó színésznő és egy rendezőnő követte el a filmet, a filmbeli női karakterek túl sztereotipikusak. Minden feminista felhangot mellőzve mondjuk, hogy hiba volt úgy ábrázolni e két királynőt, mint az államférfiaik által mozgatott bábokat, ami hamis képet fest róluk, még akkor is, ha uralkodásuk bizonyos szakaszaiban elő is fordult ez. Az sem jó, hogy túlságosan ki van domborítva szerelmi életük, gyermek utáni vágyuk, illetve az ehhez kapcsolódó testi és lelki problémáik ábrázolása néha feleslegesen élethű, naturalista.

Mindazonáltal a két nő párharcából nemcsak a történetben jön ki győztesen I. Erzsébet, hanem a vásznon is: Margot Robbie játéka ugyanis sokkal átütőbb Saoirse Ronanénál, aki valahogy nem eléggé életszerű, túl sokat meresztgeti a szemét, ahelyett, hogy játszana (ami vélhetően rendezői utasítás volt, de nem sült el jól). Ez rendkívül szokatlan, tekintettel Ronan általában zseniális alakításaira, legyen szó akár a Brooklynról vagy a Vágy és vezeklésről, de a tavalyi Lady Birdben is remek volt. Feltétlenül dicséretet érdemelnek viszont a mellékszereplők, nemcsak a fentebb már említett David Tennant, hanem a Sir William Cecilt, a „bábmestert” kiválóan megformáló Guy Pearce is. Margot Robbie-val közös jeleneteik a film legjobb pillanatait adják. Rajtuk kívül egyébként Josie Rourke sok jó angol színészt választott a kisebb szerepekre, felbukkan például a West End doyenje, a fantasztikus Shakespeare-színész Simon Russel Beale vagy a magyar nézőknek a Downton Abbey-ből ismert Brendan Coyle is.

A csodálatos tájakon, illetve igényesen megtervezett-kivitelezett díszletek közt forgatott Két királynő másik erőssége (a színészek mellett) a zene: Max Richter elképesztően szép, kellően drámai, korhű dallamokat írt aláfestésnek. Bár fentebb már említettük, hogy a forgatókönyvvel vannak problémáink, de mind a keretes szerkezet (Stuart Mária kivégzésétől tekintünk vissza az eseményekre, és oda is térünk vissza), mind az kiváló megoldás, hogy a történetet a két uralkodó levelei viszik előre, változtatják meg. Kár, hogy a kelleténél több vér és erőszak, a helyenként képtelen párbeszédek miatt a Két királynő olyan, mintha egy szép történelmi képeskönyvet lapozgatnánk.

Két királynő (Mary Queen of Scots)
Angol történelmi dráma, 118 perc, 2018.
Rendezte: Josie Rourke
10/7