Tokaj

Egy elhagyott evangélikus templomocska köszön illendően a csöndnek, mert öregségében elnehezült az esze, és mindig összekeveri a csendet Istennel…
Erre mi, emberek is hajlamosak vagyunk. De ez talán nem is baj…

ERŐS VÁR A MI ISTENÜNK. A felirat lenyomata még olvasható a homlokzaton. S végül is, éppen ez a lassan lepergő elmúlás a bizonyíték fenti állítás igazságára.

Amúgy ez a templomocska az Evangélikus Udvar kertjében áll. Itt volt II. József audienciájának színhelye. De ezt talán még az ősz sem tudja, de legalábbis nem biztos benne.

Zordan zúg a rengeteg,
csupa felleg a magosság,
szegény vándort a hideg,
vad viharok ostromolják.

Mint a szél ősz idején
zeng az erdők vadonából:
úgy fuvall a múlt felém
a boldogság ugaráról.

Megfakulva fönn remeg
még a fáknak némi lombja
levelenkint lepereg
az erdei kaptatóra;

mind sűrűbben hulldogál,
ösvényemet eltakarja.
Jobb megállni végre már,
s holtan dőlni az avarba.

Lenau üzen. Neki kell üzenni ezen a tokaji őszön, mert hát ő itt élt. Méghozzá legfogékonyabb életéveiben, kamaszként, 15-16 évesen. A magyar táj, a magyar vidék, a magyar nép emlékezete elkísérte élete végéig. Ő volt egyik elindítója a 19. század közepétől Európa-szerte kibontakozó magyar-romantikának.
Tokaj adott egy darabka magyar lelket Lenaunak. Megértett valamit ebből a magyar sorsból ez az osztrák fiú, és megfogta a magyar népdalok ritmusa, balladáink soha igazán meg nem fejthető sötét világa.

Három cigányt láttam egyszer
öreg fűzfa alatt,
míg kocsim a poros úton
üggyel-bajjal haladt.

Egyik hegedült magában,
körötte a puszta,
a pirosló esthajnalban
húzta, egyre húzta.

Másik, pipával agyarán,                  
bámulta a füstöt,
nem is lehet ilyen boldog
se király, se püspök.

A harmadik lágyan aludt,
a cimbalma kint állt,
cimbalmán a szél futkosott,
szívén álom hintált.

Cifra-foltos rossz ruhája
volt itt mindahánynak,
de ők jajnak, földi bajnak
mégis fittyet hánynak.

Tőlük tudom, hogy az élet
bús torát, hogy üljük:
elfüstöljük, elalusszuk
és elhegedüljük.

Ment a kocsim, de sokáig
tekintgettem rájuk,
nézegettem sötét hajuk,
füstfogta orcájuk.

Hát így…
De az mégis csak feltűnő, hogy elfáradt kissé a mámor így őszre, ezért kóvályog olyan lassan, olyan céltalanul Tokaj utcáin.

Krúdy Gyula bácsit keresi – meg a felső-magyarországi kuruc vitézeket. De a Felső-Magyarországi kuruc vitézek ritka vendégek errefelé mostanában; s mindig meg kell halnia a nyárnak, hogy ők előmerészkedjenek az örökkévalóságból egy-egy láthatatlan, késő őszi éjszakán.
Mondja a Szent – kinek megette kezét az idő –, hogy éppen most előmerészkedtek. S ha gondoljuk, barangoljuk be ővelük az utcákat. És hallgassunk bele beszédjükbe is, hátha megértünk valamit a megérthetetlenből: a múltból…

A főtéren sétálunk át a múltba.
A főtér pedig neveztetik Kossuth térnek, ami azért megnyugtató bizonyosság, és nélkülözi a meglepetés tétovaságát.

Itt van a híres Rákóczi-pince. Huszonnégy járata van, majd’ két kilométer hosszan nyújtózik a föld alatt, húszezer hektó bor fér el benne.

A híres pince melletti ház falán emléktábla, rajta Szepsi Laczkó Máté neve. Laczkó Máté Szepsiben született 1567-ben vagy 1576-ban. Ezt sajnos már nem fogjuk megtudni pontosan. Sárospatakon tanult, majd tanított Olaszliszkán és Kassán. Lórántffy Mihály uramtól ösztöndíjat kapott, amely segítségével Wittenbergben tanult, 1608-ban. Rövid időre hazatért, Erdőbényén tanított, majd visszament Németországba, Hanauba tanulni.

Hazatérése után Lórántffy Zsuzsanna udvari lelkésze lett. Erdőbényén halt meg, 1633-ban.
Élete legnagyobb rejtélye azonban az, hogy valóban ő készítette-e az első aszúbort, avagy nem ő készítette. Mert a legenda szerint igen. Méghozzá Lórántffy Zsuzsannának, ajándékul.

Mihályi Molnár Lászlónál ezt olvashatjuk: „Szepsi Laczkó Máté sorsa összekötődik a Lórántffy-családdal. Az első aszúbort 1631-ben készítette Szepsi Laczkó Máté református prédikátor Lórántffy Zsuzsanna fejedelemasszony számára, húsvétra úrvacsorai bornak, a Sátoraljaújhelyi »Oremus« – Könyörögjünk-szőlőtábla terméséből. A fenti időpontot igazolja az is, hogy 1635-ben Sárospatak Rákóczi-pince leltárában már 7 hordó és 2 átalag aszúszőlő bort leltároztak. Az 1655. évi országgyűlés 79. cikkelyével kötelezőleg elrendelte az aszúszőlő különválasztását a tokaji borvidéken. Szepsi Laczkó Máté volt az, aki felfedezte az aszúszőlőben rejlő értékeket, ő dolgozta ki a mai napig érvényben lévő aszúbor készítésének szabályát, ez a szellem és kultúrkincs e városból sugárzott széjjel német és francia földre.” Mivel esküdt ellensége vagyok a világ varázstalanításának, a magam részéről maradok annál, hogy az első aszút Szepsi Laczkó Máté tiszteletes urunk készítette.

Az eresz alatt pedig elhagyott fecskefészkek árválkodnak, az egyiken halott fecske siratja a teremtés tökéletlenségét. Lehet, hogy ez a fecske a Boldog Herceg fecskéje volt…
„A Boldog Herceg szeme könnyben úszott, és a könnyek végigcsorogtak aranyorcáján. És a holdfényben olyan gyönyörű volt az arca, hogy a kis fecskét elöntötte a szánalom.

–   Ki vagy te? - kérdezte.
–   Én vagyok a Boldog Herceg.
–   Miért sírsz akkor? – kérdezte a fecske. – Teljesen átáztattak a könnyeid.
– Míg éltem, és emberi szívem volt – felelte a szobor –, azt se tudtam, mi a könny, mert a Gondtalanság Palotájában laktam, ahova nem léphet be a Szomorúság. Nappal a kertben játszottam társaimmal, este pedig a Nagy Teremben én nyitottam meg a táncot.

A kertet magas fal vette körül, de nekem eszembe se jutott megkérdezni, hogy mi van a falon túl, olyan szép volt odabent minden. Az udvaron­caim Boldog Hercegnek neveztek, és én csakugyan boldog voltam, ha a gyönyör boldogság. Így éltem, és így haltam meg. És most, hogy holt vagyok, ide állítottak, olyan magasra, hogy látnom kell a város minden szörnyűségét és nyomorúságát, és bár a szívem ólomból van, mást sem csinálok, csak sírok.” Majd egyszer meg kell kérdeznünk önmagunktól is, hogy vajon a gyönyör boldogság-e? Különösen jó kérdés ez itt, Tokajban. És még visszatérünk rá.