Kultúra
Tíz év múlva, avagy ABBA-mánia újratöltve
Egyszerre előzményfilm és folytatás a nagysikerű Mamma Mia! második része: kevésbé népszerű slágerekkel, Meryl Streep nélkül, a tehetséges Lily Jamesszel és Cherrel
Viszonylag kis költségvetéssel készült az addig csak színházi rendezőnek számító, az eredeti, színpadra írt musicalt megálmodó Phyllida Lloyd rendezésében, végül a 2008-as év egyik legtöbb bevételt – több mint hatszázmillió dollárt – hozó szuperprodukciója lett. Bár mind Pierce Brosnan, Colin Firth, Stellan Skarsgard vagy Julie Walters és Amanda Seyfried egyénisége, tehetsége kellett hozzá, az egész filmet valahogy mégis a főszereplő Donna Sheridant alakító és éneklő Meryl Streep vitte el a hátán. Nélküle is élvezetes lett volna… Vagy talán annyira mégsem, amint azt a Mamma Mia! múlt héten bemutatott második része bizonyítja is.
A Mamma Mia! Sose hagyjuk abba (Mamma Mia! Here we go again) legnagyobb problémája ugyanis, hogy fájdalmasan hiányzik belőle Streep, furcsa nélküle visszautazni a csodás görög szigetre, Kalokairire, újra találkozni lányával, Sophie-val (Amanda Seyfried) és három édesapjával (Sam: Brosnan, Harry: Firth, Bill: Skarsgard), valamint Donna soha meg nem öregedő barátnőivel (Walters és Christine Baranski). Illetve, hogy pontosabbak a legyünk, a film azon részéből hiányzik Streep jelenléte, ami napjainkban játszódik: tudniillik a történet két szálon fut, így végre élőben látjuk, amit az előző részben csak elmeséltek nekünk, Sophie fogantatásának körülményeit, Donna kalandjainak történetét. No meg háromtagú lányegyüttese, a Dinamók sikereit, valamint a legnagyobb slágerek (Mamma Mia, Dancing Queen vagy például Knowing Me, Knowing You) születését is megismerjük.
Ezért a múltbéli cselekményszálért önmagában megéri megnézni a filmet, egyrészt, mert a fiatal Donnát alakító Lily James nemcsak csodálatosan énekel, de üdítően friss jelenség, másrészt három udvarlója, Brosnan, Firth és Skarsgard fiatalkori énjei (Jeremy Irvine, Hugh Skinner és Josh Dylan) messze felülmúlják az „öregeket”. Hugh Skinner (a fiatal Harry) például zseniálisan parodizálja Napóleont a Waterloo-slágerben: Lily Jamesszel együtt egy párizsi éttermet forgatnak fel a szám közben. James azon kívül, hogy jól állnak neki az ABBA-dalok, játszani is tud – amint azt például a Legsötétebb órában is bizonyította Gary Oldman Churchilljének titkárnőjeként –, alakításában nagyon jól ötvözi a tinikorból éppen csak kilépő lányt és a döntéseiért felelősséget vállalni tudó, felnőtt nő figuráját.
Ez az a lélektani váltás egyébként, amin a másik történetszálban Sophie, Donna már felnőtt lánya is átmegy: édesanyját elveszítette, az emlékére alapított szálloda megnyitója nehézkes, és még férjével Sky-jal (Dominic Cooper) is mélypontra jutott házassága. A végén persze minden megoldódik, minden konfliktus elsimul, hiszen végeredményben mégiscsak egy zenés, romantikus vagy inkább családi vígjáték a Mamma Mia! második része is. Mindennek tetejébe valamiféle anyapótlékként a végén még a nagymama, Donna édesanyja, Ruby is előkerül – zenetörténeti pillanatnak is tekinthető, ahogy az őt alakító Cher ABBA-dalokat énekel.
Elsőre azt mondanánk, hogy amolyan igazi nyári limonádé a Mamma Mia! második része, ami nem annyira rossz, mint a folytatások általában, de nem is ér fel nagy elődjéhez. A film elejére ez igaz is: eléggé vontatottan, nehézkesen indul be. Valószínűleg Ol Parker rendező nem tudta eldönteni, mennyire akarja véresen komolyan venni magát és a forgatókönyvet, hogyan oldja meg Meryl Streep hiányát a vásznon, ráadásul zeneileg sem egyszerű feladat elé állították, hiszen ezt a részt már nem a legnagyobb ABBA-slágerekkel, hanem úgymond a B oldal dalaival kellett megtöltenie. Igaz, a gordiuszi csomó átvágásában segítségére volt íróként Richard Curtis, a brit romantikus filmek királya – akinek többek közt az Igazából szerelmet is köszönhetjük –, és így a film kétharmada hol aranyos, hol vicces, semmiképp sem csöpögős, a végkifejlet pedig egészen meghatóra, már-már katartikusra sikeredett. A várandósságon és az anya–gyermek kapcsolaton keresztül csatlakozik be a múlt a jelenbe és a jövőbe, Lily James, Amanda Seyfried és a végén emlékképként felbukkanó Meryl Streep hármasa a My Love, My Life című számban biztos, hogy könnyeket csal a nézők szemébe – még a morc kritikusokat is megríkatta. w
Mamma Mia! Sose hagyjuk abba
(Mamma Mia! Here we go again)
Amerikai zenés vígjáték, 114 perc, 2018.
Rendezte: Ol Parker.
8/10