Tiltottak és tűrtek nyomában

Az Aczél György által uralt kulturális térben, a Kádár-rendszer tiltott, tűrt és támogatott hármasságában zajló képzőművészeti életben jelen voltak a valami miatt kiszolgáltatott helyzetben lévő vagy az egész rendszerből kimaradni akaró, avagy az ellene tiltakozó képzőművészek. De persze olyanok is, akik a különféle stratégiai játszmák, halkan elmondott mondatok, papírra vetett sorok révén levegőhöz jutottak. Hogy mennyi volt ebben az alkotói ént, a tisztességet megtörő megalkuvás vagy esetleg a művésztárs, barát elárulása, a besúgás, az mára már szinte kideríthetetlen. És leegyszerűsítés lenne, ha azt mondanánk, hogy csak a szocialista realizmus művelői kaptak itt teret. Kaptak mások is, ismét mások pedig egyáltalán nem. Utóbbiakat szedte most csokorba a Műcsarnok, az EGY/KOR – Különutak és kivonulás a konszolidáció idején című, január 28-ig megtekinthető kiállításán. Azokat, akik a maguk idejében, erejük teljében nem kaptak esélyt, vagy nem eleget arra, hogy megmutatkozzanak vagy egyáltalán ismertté váljanak.

Gadányi Jenő édesanyja Vaszary nővére volt, ki más lehetett volna a mestere a Képzőn, mint a nagybácsi. Ez aztán nem bizonyult jó ómennek az első világháborút is megjárt festőnek, aki hiába volt a KÚT és az Európai Iskola tagja, hiába van nála a figurális ábrázolás legalább olyan súllyal jelen, mint a nonfiguratív, nem kellett.

A kommunisták hatalomátvétele után még jó tíz évig dolgozott, Békásmegyerre húzódott, szép csendéletekkel és tájképekkel van most jelen az elfelejtettek kiállításán. Blaskó János is a régi iskolát végezte, Glatz Oszkár osztályába járt, végül az egri, Ho Shi Mihnről elnevezett tanárképző rajz tanszékén kötött ki, ott élte utolsó húsz esztendejét. Több jeles alkotó került ki a keze alól, hozzá járt Cseh Tamás is, aki végül a gitárjával és nem az ecsettel alkotott nagyot. Blaskó a most kiállított képei alapján is egy saját, újrakonstruált világot épített ki ott, Egerben, ahol bár kiállított, de nem adott el műveket.

Az 1936-ban Kolozsváron született Jakobovits Miklós kétszeresen is nehéz helyzetben volt, hiszen festőként és jeles kultúraszervezőként nemcsak helyben, hanem az anyaországban is szerette volna megismertetni, elfogadtatni az erdélyi képzőművészeket. Az őt körülvevő abszurd világ groteszk ábrázolásokra sarkallta, így szállt szembe a hetvenes évektől egyre keményedő romániai diktatúrával is – 2012-ig élt és alkotott, százhúsz munkáját, találó rajzait, festményeit és domborműveit láthatjuk most két teremben is.

A kiállítás kiemelt művészeinek sorát a sokak által a televízióból filozófusként ismert Karátson Gábor zárja, aki legalább olyan jelentős festő is volt, mint gondolkodó, vagy műfordító. Miközben írt remek könyveket a festészet elméletéről és gyakorlatáról is. A hatvanas években szürnaturalista festőként indult, aztán valami egészen sajátos irányt vett, amikor sajtófotókat kezdett át- és feldolgozni. De készített illusztrációkat a Bibliához és a Fausthoz is, amelyekből szintén láthatunk itt. Karátson pályafutása az 1956-os forradalmi részvételért mindjárt börtönnel indult, így aztán sosem kerülhetett Aczél elvtárs kedveltjei közé. De nem is akart, szuverén egyénisége festészetében is jelen van, kár, hogy ez utóbbit kevesen ismerik.

Ahogy nem ismerik a kiállítás másik szekciójában a Szemadám György által kiválogatott, a hatvanas–hetvenes években alkotó képzőművészeket sem. Nem véletlenül lett a cím itt az, hogy Félárnyékban, mert hát valljuk be, Bocz Gyula, Cerovszki Iván, Csutoros Sándor, Dombay Győző, Lisziák Elek, Ócsai Károly és Szeift Béla neve csak keveseknek mond valamit. Pedig a szobrász Csutoros még az Amerikai anziksz főszerepét is eljátszotta, Bocz méretes szobrai ott vannak a villányi alkotótelepen, Cerovszki pedig a kápolnatárlatok dokumentációjában szerepel. Dombay Győző hírét tanítványai is öregbítik, Lisziák Elekre és a Pannónia Filmstúdióban készített húsz animációs filmjére pedig azért néhányan még emlékeznek. A hetvenes évek fővárosi művészvilágában is megforduló, az ÉS-ben publikáló Szeift Béla 1980-óta haláláig gazdálkodott és festett Karán, a Somogyi József-tanítvány Ócsai Károly pedig ötvenhatos múltja miatt be sem kerülhetett a Képzőre. Már egyikük sincs közöttünk, egyikük sincs a „kánonban”, ennyit, ezt a lehetőséget pedig munkájuk minősége alapján többszörösen megérdemelték volna.