Kultúra
Tét nélküli bolondozás
Vicces és szórakoztató film az új Marvel-darab, de hiányérzetünk maradt utána – Érezhető, hogy a Bosszúállók: Végtelen háború két része közti várakozási idő kitöltésére szolgál
Miközben a 2015-ös eredeti A Hangya (Ant-Man) önmagában is megállta a helyét, illetve a legviccesebb szuperhősök közé repítette a Paul Rudd által zseniálisan alakított figurát, valamint szépen illeszkedett a Bosszúállók karaktereit bemutató, a Végtelen háborúban tetőpontját elérő kerettörténetbe, folytatása már csak halvány árnyéka mindennek. Bár Rudd továbbra is nagyon jó karakterszínész, és élvezet nézni, ahogy Michael Douglas ismét lubickol a jutalomjátéknak számító, fizikus-feltaláló Hank Pym szerepében, érezhető, hogy a stúdió csak amolyan pufferfilmnek, a Végtelen háború katartikus második részéig hátralévő, egyéves várakozást megkönnyítendő mozinak szánta a Hangya és a Darázst.
Ez persze nem azt jelenti, hogy a film nem jó. Ellenkezőleg. Szórakoztató és nagyon vicces, okos poénokkal teletűzdelve, helyzet- és jellemkomikumból fakadó jelenetekkel megtöltve – sőt, a színészek is láthatóan élvezték a bolondozást és a kalandokat. Itt most nemcsak a fentebb említett címszereplőt játszó Paul Ruddra gondolunk, vagy a „nagyöreg” Michael Douglasre, aki ebben a részben maga is a méretváltoztatást gombnyomásra lehetővé tevő szuperruhát húz, és elindul a kvantumvilágba, hogy felkutassa elveszettnek hitt feleségét, hanem például Michelle Pfeifferre is, aki az eltűnt asszonyt, Janet van Dyne-t alakítja. Kár, hogy végeredményben az egész inkább jó iparosmunkának tűnik. Persze, nem is szánták a Marvel-univerzum legemlékezetesebb alkotásának, de azért egy kicsit jobban is erőlködhetett volna Peyton Reed rendező (és az őt felügyelő, mindenható producer Kevin Feige), hogy legyen valódi tétje a filmnek.
Legyen benne egy valamirevaló gonosz, aki ellen lehet küzdeni, akkor is, ha a Végtelen háborúban minden ellenség-karakterépítési ötletet ellőttek Thanos figurájával. Hiszen a Marvel-filmeket azért szeretjük, mert lehet drukkolni a nem feltétlenül tipikus, eredendően nem mindig jó, de mégiscsak nagyszerű Hősnek, hogy legyőzze a világunk, városunk vagy a saját maga ellen törő gonoszt. A Hangya és a Darázs esetében viszont maximum azért szoríthatunk, hogy a korábbi, Amerika-kapitány mellett folytatott csatája után kétévnyi házi őrizetre ítélt Scott Lang minden alkalommal idejében hazaérjen Hangya küldetéseiből mire megérkezik az FBI, hogy ellenőrizze nyomkövetőjét. Ez pedig az izgalom két órán keresztüli fenntartására édeskevés. Ezért került bele a Douglas által játszott Hank Pym professzor és lánya, Hope van Dyne (Evangeline Lilly) nyomozása az eltűnt feleség után, és megmentése a kvantumvilágból. De mivel önmagában még ez sem elég, így kaptunk egy gonosznak álcázott szerencsétlent: Szellem (Ghost) folyamatosan próbálja megakadályozni Pymék akcióját, ám idővel ez a szál is kifullad, amikor kiderül, a lány rengeteget szenvedett, folyamatosan fájdalomban él egy gyerekkori laborbaleset miatt, és ennek megszüntetését várja Janet van Dyne-tól.
Így A Hangya és a Darázsból nem marad más, mint egy jól összerakott, közepes képregényadaptáció, amely nagyon szórakoztató, fergetegesen vicces, de inkább otthoni, kényelmes mozizásra való – a jegy árát csak az igazi rajongóknak éri meg.
A Hangya és a Darázs
(Ant-Man and the Wasp)
Angol-amerikai akciófilm, 2018
Rendezte: Peyton Reed
7/10