Terápia a medencében

Tavaly nyáron a magyar mozikba is eljutott Oliver Parker Férfiak fecskében (Swimming with Men) című filmje, amelynek középpontjában egy csapat középkorú, amatőr szinkronúszó férfi állt. Az angol verzió után pedig a Frankofón Filmnapok idején hazánkban is bemutatták a minap Gilles Lellouche francia színész–rendező alkotását, a Szabadúszókat (Le Grand Bain), amely ugyanezekről a sportolókról szól. Érdekesség, hogy egyik film sem remake, ám kiindulópontja ugyanaz: a svéd férfiszinkronúszó-válogatott története, akikről 2007-ben írt a világsajtó, amikor világbajnokságot nyertek. Aztán 2010-ben dokumentumfilm készült róluk Men Who Swim (Férfiak, akik úsznak) címmel, amely inspirációs forrásul szolgált mind a brit, mind a francia alkotók számára.

Gilles Lellouche se nem elsőfilmes rendező, se nem pályakezdő színész, hazájában igen elismert, többször jelölték César-díjra is. Ebben rejlik a Szabadúszók sikerének egyik titka: a kamera mindkét oldaláról rendelkezik tapasztalatokkal, ezáltal biztos kézzel osztotta ki a szerepeket, és a színészvezetésben is remekel. Ugyanakkor rendezőként is megállja a helyét: noha a Szabadúszók talán egy leheletnyit hosszabb a kelleténél, Lellouche arányérzékéről tesz tanúbizonyságot a film kiváló ritmusa, feszessége, az intim pillanatok és a zajos tömegjelenetek, a közelik és nagytotálok váltogatása terén – régen érkezett a magyar mozikba ennyire jó, igényes francia vígjáték.

Az egyszerű, de nem bugyuta komédia szintjétől elemeli az, hogy miközben szinte folyamatosan megnevettet, megismerjük a kiválóan megalkotott karakterek saját történetét, mindennapi tragédiáit. Ettől lesz maradandó élmény: a középkorú férfiak sorsán keresztül olykor csak felvillantott problémák igazán súlyossá teszik. A központi karakter, Bertrand (Mathieu Amalric) figurája súlyos depresszióval küzd, Laurent (Guillaume Canet) dühkezelési problémákkal, illetve széthulló családjával, a nem túl okos, ám csupa szív úszómester és gondnok, Thierry (Philippe Katerine, akinek alakítását a legjobb férfi mellékszereplőnek járó César-díjjal jutalmazták) autista jegyeket mutat – egyszóval mindegyiküknek megvan a maga keresztje. Elég hamar kiderül, hogy az uszodába is elsősorban nem edzeni, szinkronúszást gyakorolni, hanem terápiára járnak. Hogy az alkoholizmusával küszködő volt világbajnok trénerük, Delphine (Virginie Efira) kedves iránymutatása, versolvasása mellett kiúszkálják magukból a feszültséget, kicsit másra koncentráljanak. És persze az edzéseket követő szaunázások és öltözői beszélgetések során furcsa, szedett-vedett baráti társasággá válnak.

Aztán egy szép napon, illetve éjszakán beneveznek a férfiszinkronúszó-világbajnokságra, ettől kezdve az eleinte rakás szerencsétlenségnek tűnő, gúny tárgyát képező, pocakos negyvenesek szépen lassan megtanulnak küzdeni. Közös céljuk lesz, amiért tűzön-vízen keresztülmennek, nem foglakozva rosszindulatú családtagokkal, pletykákkal. Mindez persze kihat az uszodán kívüli életükre is, hiszen már van mibe kapaszkodniuk, van miből erőt meríteniük ahhoz, hogy a sarkukra álljanak, felvegyék a kesztyűt a saját problémáik megoldása érdekében.

A remek színészi alakítások, rendkívül jó poénok, aláfestő zenék mellett a Szabadúszók mondanivalója, üzenete a legjobb, amelyet Lellouche remekül sűrített bele egyetlen nagyon erős jelenetbe a film végén, amikor a versenyről hazatérve kiszállnak a kisbuszból, és a napfelkeltét csodálva kitör belőlük a felszabadult öröm. Mert rájönnek, hogy élni mégiscsak jó.

Szabadúszók (Le Grand Bain)
Francia vígjáték, 122 perc, 2018.
R.: Gilles Lellouche
10/9