Tengerparti idill helyett

A BBC Films általt gyártott, egyébként 2017-ben forgalmazott film végre eljutott hazánkba is – egyidejűleg az irodalmi művel, amelyből készült. A nagy angol mesélő, a Booker-díjas Ian McEwan A Chesil-parton (On Chesil Beach) című kisregénye ugyanis a Scolar kiadónál szintén a napokban jött ki. És mind a szerző eredetileg 2007-ben megjelent könyve, mind a film maradandó élményt nyújt.

Előbbi történetszövésében McEwan ismét remekel: 1962-t írunk, Nagy-Britannia délnyugati részén, Dorset partvidékén járunk, egy csendes, tenger melletti szállodában, ahol a huszonéves Edward és Florence tölti esküvője estéjét és nászéjszakáját. Azaz csak töltené, ugyanis a mesterkélt helyzet, a nagy nyomás, illetve egymás meg nem értése miatt „életük legszebb napja” katasztrofálisra sikerül. Mindennek mélyebb okait, a múlt sebeit, el nem mondott kéréseket, feldolgozatlan traumákat McEwan a maga mesteri módján csak finoman sejteti – hiszen egy olyan korban játszódik a történet, amikor még nem volt szokás a családi titkok, problémák kibeszélése, sem az önelemzés. Ráadásul még éppen a szexuális forradalom kitörése előtt járunk, fiataljaink tehát természetesen elég esetlenek, ügyetlenek. Így sem Florence-t nem tudjuk hibáztatni a fizikai közelségtől való félelme, sem Edwardot felháborodása, dühe miatt.

Ami A Chesil-partont végül is különlegessé teszi, az egyrészt a narratív szerkezete, McEwan zseniális megoldása, ahogy a két fiatal belső narrációja mellett egy-egy mozdulatból, szóból kiindulva felvillantja, majd elmeséli életüket, megismerkedésük és szerelmük történetét (ami, mint kiderül, egy nagyon egészséges, kiegyensúlyozott kapcsolat). Másrészt az, hogy nem kigúnyolja a szereplőit a tudatlanságuk miatt, és még ha arról is beszél, mennyire más volt a 60-as évek brit társadalma, azt nem fölényeskedően teszi. Mert tudja, hogy hiába az internet, a pszichológusok és a média, a mai napig megtörténhet és -történik, hogy két fiatal nem tud, nem tanul meg megfelelően kommunikálni egymással. Vagy egyszerűen csak nem tud annyira megbízni a másikban, hogy megnyíljon, és elmondja neki a legbelső titkait. McEwan regénye ezért igencsak fontos olvasmány: felhívja a figyelmet mindezekre. Persze nem szájbarágósan teszi, még kérdésfeltevésében sem direkt – inkább csak érzékelteti olvasójával, min lehet érdemes elmerengni, miről volna jó beszélgetni.

A film – szerencsére – ugyanilyen hatással van a nézőre: nem véletlenül időzítették a magyar bemutatóját Valentin-napra. Az Az a nap a tengerparton szerelmes film valóban, csak nem a csöpögős, klisés, rózsaszín felhős-angyalkás kategóriából.

Ráadásul az irodalmi adaptációknál nem megszokott módon a forgatókönyv az író nevéhez fűződik, McEwan a felelős érte, ami egyrészt nagyon izgalmas szituáció, másrészt borzasztóan érdekes a befogadó szempontjából. Azt a kivételes helyzetet eredményezi, hogy nem kell eldöntenünk, melyikkel kezdjük: se az olvasás-, se a filmélmény nem sérül egyik esetben sem, nem merül fel az amúgy állandóan visszatérő szöveghűségvita sem, és az ilyenkor elkerülhetetlen összehasonlításnak se lesz semmi értelme (bár más esetben se nagyon vezet sehová). Ugyanis könyv és film csodálatosan kiegészítik egymást.

Mivel McEwan amúgy is elég filmszerűen ír, és a könyv eredetileg is visszaemlékezésekből épül fel, így kézenfekvő volt, hogy a vásznon is ide-oda ugrál a történet a jelen és a flashbackek közt. Dominic Cooke, bár elsőfilmes rendező, a londoni színházi szcéna elismert alakja, aki kiváló érzékkel váltogatja az idősíkokat, így jó ritmusú lett a film (és nem is túl hosszú). Ehhez nyilvánvalóan hozzájárultak azért a korabeli zenék is, egyrészt a legnagyobb beatslágerek abból az időből, másrészt (mivel Florence hegedűművész, ami központi motívum is a történetben) a tökéletesen időzített, remekül összeválogatott komolyzenei dallamok. Mindemellett Cooke csodálatos szereplőgárdát hozott össze, élén Saoirse Ronannal. A Florence-t játszó ír színésznő ismét bravúros alakítást nyújt – noha a Két királynőben nem voltunk oda érte, ahogy akkor is megjegyeztük, ennél ő százszorta jobb. Az Az a nap a tengerparton-ban ezt be is bizonyítja. Hihetetlen átalakulóművész: karaktereinek nincs egyetlen ugyanolyan mozdulata, nézése, fejmozgása. De Edwardként a Dunkirkben megismert Billy Howle is kitűnő, nem beszélve Emily Watsonról és Anne-Marie Duffról, akik édesanyákként remekelnek.

McEwan némileg átírta a saját történetét, persze a kulcsmondatok benne maradtak. Főleg a tengerparton való sorsdöntő beszélgetést követő jelenetek változtak, ami önmagában még nem lenne baj. A probléma az, hogy Edward és Florence öregítése rettenetesen nevetségesre sikerült: úgy néznek ki, mintha nem ráncosak lennének, hanem égési sérülések hegei volnának az arcukon.

A nézőt/olvasót feszült várakozás tölti el egészen a végkifejletig, hogy vajon a lezárást is átalakította-e McEwan, és mivel nagyon könnyű megszeretni a két karaktert, az utolsó pillanatig reménykedünk, hátha valahogy jó véget érhet a történetük. Nagyon nagy kár, hogy a film utolsó jelenete nem a könyvbeli utolsó oldalakat tükrözi, csak egy korábbi szekvencia ismétlése, így az utolsó pillanatok sajnos végtelenül idegesítőek. Ettől függetlenül megéri időt szánni Florence és Edward hétköznapi, mégis sokatmondó történetére.

Az a nap a tengerparton (On Chesil Beach)
Angol filmdráma, 110 perc, 2017.
Rendezte: Dominic Cooke
Írta: Ian McEwan
10/7