Kultúra

Teljesnek tűnő és profi kísérlet

A minap megjelent egy meglehetősen érdekes CD a BMC Recordsnál, a Trio kontraszt azonos című lemeze. Az együttes három muzsikusból, nevezetesen Grencsó István szaxofonosból, Kovács Tickmayer István zongoristából és Geröly Tamás dobosból áll.

Olyan emberekről van szó, akik egyébként „ezerféle” formációban szerepelnek a Trio kontraszton kívül. Grencsó István, aki még Dresch Dudás Mihállyal indult s vele együtt vált ismertté, még orosz punk formációkkal is zenélt a pályája során, nyilvánvalóan azért, mert ez is érdekes és izgalmas kísérletnek számított. A délvidéki Kovács Tickmayerről pedig még azt sem lehet leírni, hogy dzsesszzongorista, hiszen az, amit eddig ismerhetünk tőle, nemcsak műfajok, de egyenesen zenei univerzumok szintézise. Talán még Geröly Tamás pályáját a legkönnyebb körülírni, őt elsősorban Szabados György együtteséből ismerhetjük.

Ezzel a rövid bevezetővel tulajdonképpen meg is adható a Trio kontraszt lényege. Azzal a finomra hangolással, hogy a lemez semmiképpen sem kísérlet. És nemcsak azért nem, mert a három zenész már ősidők óta ismeri egymást, s számtalan esetben játszottak is együtt, de azért sem, mert amit a lemezükön hallunk, az meglepően kiforrott muzsika. Még akkor is, ha amúgy kísérletnek tűnik, már csak azért is, mert kis túlzással élve a világ összes zenei irányzatát igyekszik szintetizálni, persze a legmagasabb szinten. A három zenésznek valószínűleg magától értetődő reflexévé vált ez az attitűd, semmiféle spekulációra és rafinériára sincs szükségük ahhoz, hogy meggyőző erejű kompozíciókat hozzanak létre, jórészt improvizatív alapon. Nyilván voltak már a zenetörténetnek korábban is olyan alakjai, akik annyira perfekt módon játszottak és alkottak, mint a Trio kontraszt tagjai, de amit csinálnak, az azért annyira felüdítő, mert a szabad játék kiment a divatból. Lehet, hogy nem kellene azt mondani, hogy a tervezettség, sőt, a mesterkéltség lépett a helyébe, de megerősödött a világban az a zenei technokrácia, amely nemcsak a véletleneket zárja ki, de már maga a természetesség is gyanús neki. Tizenhat hosszabb-rövidebb fragment hallható a lemezen. Szellemi értelemben nyitott, formai- lag viszont gömbszerűen zárt világ mindegyik, nem lehet, pontosabban nincs értelme itt most alaposabban elemezni ezeket.

Minden bennük van, amit zenei emlékezetnek, zenei kincsnek lehet nevezni. Minden.

Ha csak egy taktus erejéig is, de ott van. Az a furcsa érzés keríti viszont hatalmába a hallgatót, hogy a lemez folytathatatlannak tűnik. Meg lehet ismételni, de épp a teljessége miatt nincs az az irány amelyen tovább lehetne vinni. A szokásos ingaeffektus következik ilyenkor: a muzsikusok egy határozottabban körülírható zenei világ felé lépnek vissza. Meglehet, a Trio kontraszt esetében is ez következik.

Trio kontraszt (Grencsó–Tickmayer–Geröly): Trio kontraszt – BMC Records 2014.