Kultúra
Talált tárgyak osztálya
Bogdándy Szultán és Toldi Miklós szobrászat peremvidékeit járó, szimbolikus alkotásai a Pesti Vigadó kiállítótermében egyszerre ellentétei és kiegészítői egymásnak
A friss, szépen megmunkált deszka és a göcsörtös, pusztuló fatörzs egy térben ellentéteket hordozhat, mégis jól megférnek: az 1953-es születésű Bogdándy Szultán és az egy évvel fiatalabb Toldi Miklós szobrászok a Pesti Vigadó hatodik emeletén A nyers címmel közös kiállításon szerepelnek július 29-ig. Mindkettejük pályája vidéken, Telkiben illetve Dévaványán indult, s mindketten a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején jelentek meg a művészvilágban. Szultán volt az aktívabb, hangosabb, őt a Fiatal Képzőművészek Stúdiójában és a Fiatal Művészek Klubja környékén lehetett sokat látni. Hősi korszak volt ez, amikor recsegni-ropogni kezdtek a rendszer és művészetpolitika eresztékei. Megjelenhetett az asszamblázs – különféle tárgyak összeillesztése háromdimenziós alkotássá – is a hivatalos kiállítóterekben, de ennek a Bogdándy által akkoriban művelt brutális formája azért még kivert néhány biztosítékot.
Az Ernst Múzeumban rendezett tárlatát a bűzlő, rothadó húsok miatt közegészségügyi okokra hivatkozva nem engedték például megnyitni.
Bogdándy talán éppen a francia Jean Dubuffet után az „art brut” irányzatot találta meg magának. Dubuffet még a negyvenes évek végén jutott el oda, hogy a magas művészettel szemben mondjuk az őrültek, a gyermekek és a primitívek önkifejezése mellett álljon ki, ezeket gyűjtse, és alkosson is ebben a szellemben. A nyolcvanas években brutalitásból Bogdándynál sem volt hiány, asszamblázsain feltűntek a üvegcsékbe zárt húsok, száradó belek, padlásokon fellelt macska- és egérmúmiák. Mert ettől az időtől fogva deklaráltan csak romló anyagokkal dolgozik. Úgy gondolja, hogy a magas művészet, a Mona Lisa mosolya, a harmónia valóságtagadás lenne az összezavarodott, egyensúlytalan világban.
Persze azért mégis csak van némi harmónia a most kiállított munkáiban: az elmúlás, a „minden mindegy” harmóniája. „Hiába csinosítsz. Elbomlasz. Felszívódsz.” Talán ez a négy szó filozófiájának az alapja, ehhez válogatja össze és dolgozza fel a múlt tárgyait. A Sikeres vadászat című „szobor” egy öreg, katódcsöves rádió, amely egy telefon alkatrészeit is felhasználva, harckocsivá alakítva lead egy lövést az egyetemes történet sorozatának ókori történelemmel foglalkozó vaskos kötetére.
A lélekgépész című munkájának emberalakja talált fából van kinagyolva, gépezete pedig jórészt egy szecskavágó öntöttvas elemeiből áll össze. A szintén autodidakta, 1978-tól Budapesten élő Toldi Miklós leginkább kiállítástervezéssel és kivitelezéssel foglalkozott a kilencvenes évekig, amikor belekezdett a szoborépítésbe. Mégpedig meglehetős következetességgel használva a régi formákat. Egészen pontosan a falusi háztartásokban nélkülözhetetlen teknő alakját, ami kis átalakítással koporsóként is értelmezhető.
Toldi profin megmunkált teknői székposztamenseken állnak, és nagyon fontosak azok a tárgyak is, amelyek kiegészítésül megjelennek ezekben a jobbára kétméteres alkotásokban. Ilyen a Dunánál című szobor tönkbe vágott fejszéje, vagy a Bokharai teaház öreg, horpadt teáskannája is. A terem falainak kétharmadát Toldi triptichonjai foglalják el, a Vajda Lajos műterme című alkotáson a három „teknőbe” a szentendrei művész jellegzetes motívumait helyezte el. Az Abelard és Heloise című mű középpontjába egy házaspár csontvázának régészeti fotója került, de a két szárnyon ott van a fogazat alapján fiatal férfi és nő koponyája is.