Takarásból belelátni a tér mélységébe

Takarásban címmel látható az óbudai Fő téren lévő Esernyős Galériában október 5-ig Tenk László kiállítása: ami azért különös, mert az idén hetvenöt éves képzőművész évtizedek óta él a Róka-hegyen, ahonnan nagyon jól rálát a városra, a sok szép mellett jó szemmel észreveszi a csúfot, de a drámát is. Az alkotó Nagybányán, a festészet egyik fővárosában született 1943-ban, majd Tatabányán, Pécsen és Miskolcon iskolázódott, 1961 és 1966 között pedig Kmetty János és Bernáth Aurél mutatott neki utat a Képzőn. Aztán katonáskodott, lehúzott öt évet a debreceni művésztelepen, de nem bírta az Alföldet. Olyan helyre vágyott, ahonnan beleláthat a térbe és ezzel együtt a dolgok mélyébe-lényegébe is, aminek levegője van – és mindezt meg is lelte Csillaghegyen, ahol már a rómaiak is szívesen építkeztek. Megtalálta 1977-ben magának a helyet, és hát szép lassan Óbuda is megtalálta őt, 2016-ban végül a kerület díszpolgára lett. Tenk László most pedig lehozta ezt a huszonnyolc képet a kerületnek és természetesen a nagyközönségnek. Lehozta a Róka-hegyről ezeket a divatoktól, irányzatoktól független, sokszor vastagon felvitt olajjal készült munkákat. Amelyeket előbb hátra-hátra lépegetve, gondosan megrajzolt szénnel, hogy aztán következő lépésként elfoglalhassák azok a lilák, bíborok, zöldek és sokféle barnák a vásznat.

Egy régi bemutatkozásban Csontváryt és a szobrászatban Michelangelót nevezte meg példának, illetve Fellinit, aki sokszor szinte „megfestette” a filmjeit. Tenk László is ízig-vérig festő, és szereti ezt a helyzetet. Erre készült gyermekkorától fogva, ebben élte le az életét. Szereti az állandóságot, ugyanakkor mégis vonzza az utazás, más tájak, városok, kollégák, kortársak és rég eltávozottak megismerése. Ezekből az utakból és a lakókörnyezetében fellelhető motívumokból születnek meg azok a „tenkes” képek, amelyek segítségével mi is elutazhatunk gondolatban, ott a kiállítótérben. Jelesül akár az éjszakai Velencébe vagy a város feletti tavaszi estébe. Egy Tenk által elképzelt, talán itáliai városba vagy egy másik, hegyre épült településre, ahol öregember sétáltatja a kutyáját. Barátságosan hívogatnak a hajdan volt Kupa vendéglő fényei is, előtte egy kezét széttáró alakkal. Aki talán a világ igazságtalanságát nem érti vagy azt, hogy miért múlik el minden, ami jó, miért múlik el az élet. Olyan esti kérdés szokott ez lenni, mint ami ott van a 2012-ben készült festmény címében és hangulatában is.

Mert Csillaghegynek aztán van hangulata, de ne felejtkezzünk el a lentebbi Duna-partról sem, a változó víz által kimosott fűzfák fantasztikus gyökérzetéről, magukról a göcsörtös, sebes parti fákról, ágaikról, bogaikról. Vagy éppen a Róka-hegy löszfalairól. Megannyi szépség, titok, sejtelem jelenik meg ezeken a képeken. És a sötét vizek árasztotta nyugalom, az őszi csatorna vizén himbálózó falevelek. Mindez ott van most a galériában, sok más mellett abból a háromszáz-háromszázötven képből, amelyek a mögöttünk hagyott évtizedben készültek el – egy másik helyiségében pedig az 1973-tól 1990-ig tartó időszakból nyolc kép a pályafutása elejéről.