Szürreális kultuszhely a halott erdei tájból

Az eddigi munkáin is látható időtlenség ezúttal a természeti témákon jelenik meg (Fotó: Ficsor Márton)

Közel negyven, ebben az évben készült olajfestmény szerepel Herman Leventének a Várfok Galériában A kéreg ritmusa címmel megrendezett, június 2-ig látható kiállításán. Ami már darabszámra is komoly teljesítmény, de ismerve a negyvenkét éves, Marosvásárhelyen felnőtt, majd a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetemen végzett alkotó képességeit, mesterségbeli tudását, hovatovább virtuozitását, nem lepődünk meg. Ahogy azon sem, hogy Herman gondolt egyet, és letette – talán csak kis időre – a korábbi, jól ismert motívumait. Ennek hátterében talán egy költözés is állhatott, hiszen a művész elhagyta Budapest zaját, kiköltözött Solymárra, közel az erdőkhöz, a fákhoz. A település ugyan nem olyan helyszín, mint a Herman és társai által 1997-ben megalapított Élesdi Művésztelep környezete, de mégiscsak több itt a zöld, és több itt a nyugalom, mint a fővárosban.

A korábbi munkáin is jelen lévő nyugalom és időtlenség mellett a fák jelennek meg az új vásznakon, nem az esztétizált ipari tájak és témák. Mégpedig sorrendben legelőször a galéria által a kiállítás hirdetésére is használt nyírek, a jellegzetesen fehér kérgű fák törzsei, amelyek aztán hamarosan szorosan egymás mellé kerülve a néző szemében, tudatában különleges hatásokat, illúziókat válthatnak ki. Ilyen indulás után az alkotó aztán hamarosan szabadjára engedi a képzeletét vagy éppen a kiállítására látogatóét azzal, hogy még inkább az absztrakt szürrealitás felé megy el, mintegy megszemélyesítve, tulajdonságokkal felruházva a fatörzseket. Amelyekbe a repedéseket nézve, hol egy félelemtől a végsőkig eltorzult arcot, hol egy kiszáradt, megráncosodott emberi testet láthatunk bele. Aztán hamarosan jönnek a különös, a gyökereikkel a föld felé nyúló, lebegő, levitáló tuskók, és olyan is van, amelyikből sebein, levágott gyökerein át sejtelmes fény árad.

És itt már semmi sem szab a képzeletnek határt, egy furcsa, halott fákat, azok formáit felhasználó misztérium részesei lehetünk. Ahol a kiállítást a bejáratnál útjára indító képen is ott van megfoghatóan az erdei szentélyből, elmosódott kultuszhelyből elinduló varázslat. Hogy aztán a végére eljussunk egy olyan világba, ahol az egyetlen címmel is ellátott festmény van. A zarándokkő, amelyen félbe tört villanyoszlopszerű fák állnak egymás mellett, s az egyiken furcsa jel látható, a tetején pedig egy nagycsőrű, kékszemű fehér madár ül. Nem félelmetes, de nem is barátságos, olyan, mint Herman Levente néhány hónap alatt ebből az új képsorozatból felépített világa, amelyben az életet ez a szárnyas meg néhány sejtetett zuzmó és moha képviseli – és az egyik ágon egy levél.