Kultúra
Százhúsz éves a pesti Nagycsarnok
Első a hat közül: a piacokat felváltó zárt és ellenőrizhető intézmények központi tagja 1897. február 15-én nyílt meg a fővárosban
Fővám tér, Rákóczi tér, Klauzál tér, Hunyadi tér, Hold utca és Batthyány tér: ez a hat fővárosi helyszín egymáshoz némileg hasonló vásárcsarnokoknak ad helyet. Néhány év alatt épültek fel az 1890-es évek végén, miután a városvezetés úgy döntött, hogy a régi, szabadtéri piacok helyett jobban ellenőrizhető forgalmú, biztonságosabb és fedett csarnokokat épít. A programot az egyesített főváros első polgármestere, Kamermayer Károly kezdeményezte.
Az első helyszín lett a központi intézmény nagybani piacként, amelyet a kisebb, kerületi épületek követtek: az illetékes bizottság úgy döntött, inkább ezt a németes modellt követi az egy-egy áruféleségre szakosodott francia és angol rendszerrel szemben. A Fővám téri helyszínen régen is piac volt, Lipótváros és Ferencváros határán.
A pályázatot 1892-ben írták ki, kilenc terv érkezett, végül a zsűri Pecz Samu elképzelését látta megvalósítandónak. Mivel igen nagy feladat hárult a központi vásárcsarnokra, a szállítási útvonalakat is jól megszervezték. Tehervasúti vágány és a Duna-partra vezető föld alatti alagút is kiszolgálta az intézményt.
Az építész – a Műegyetem tanára, számos neogótikus-historizáló középület, például az Országos Levéltár székhelyének alkotója – különleges megoldást alkalmazott az alapozásnál, és a környező utcák közti szintkülönbség áthidalásánál is. Előbbit dupla alaplemez, utóbbit a földszint padlójának mintegy másfél méteres lejtése biztosítja.
A gótikus elemeket is mutató, Zsolnay kerámiákkal és tetőcserepekkel, díszes téglaarchitektúrával készült épület stílusa visszaköszön Pecz Samu számos alkotásán. Különleges kialakítása a célt is szolgálja: a bazilikaszerű elrendezésnek köszönhetően a míves vasoszlopokon nyugvó csarnok beltere természetes fényben úszik a nagy üvegablakoknak köszönhetően. Két év alatt épült fel 1896 nyarára, ám az átadás előtt egy tűzvész hátráltatta a befejezését, míg végül ma százhúsz éve, 1897. február 15-én vette használatba a nagyközönség.
Érdekesség, hogy átadása után az igazgatóság szigorú szabályokat vezetett be. A csarnokban például tilos volt a „hangos ajánlgatás”, a kiabálás, a „fütyörészés és a káromkodás” – nemcsak az árusoknak, de a vevőknek is. Megkötés volt az is, hogy a kofák kizárólag a vásárcsarnok berendezéseit használhatták, azaz saját bódéból nem lehetett árusítani.
A második világháborúban súlyosan károsodott a Nagycsarnok, és bár a károkat kijavították, a szocializmus évtizedeiben a „korszerűsítés” számos idegen elemet hozott: otromba liftaknák és bódévilág fogadta a látogatókat az 1977 óta műemlék épületben. Az 1991-re végül életveszélyessé vált csarnok felújítása csaknem addig tartott, amíg a megalkotása, 1992-től 1994 tavaszáig. A pincében új eladótereket alakítottak ki (korábban itt csak a gépház és raktárak voltak), a Sóház utcában föld alatti teherautó-bejárat készült – emiatt az alapfalakat pilléres megoldással megnyitották –, és természetesen műemléki igénnyel helyreállították a külsejét-belsejét is.
A közelmúltban az egyébként drágaságáról híres Nagycsarnokot a CNN Travel megválasztotta Európa legszebb ilyen intézményének, s ezzel megelőzte párizsi, barcelonai és londoni versenytársait.