Kultúra

Sorsfordulók száz esztendő távolából

Két vasutas Dédapa, akik az első világháborúban harcoltak – A véletlenek összjátéka talán, hogy egy időben egy helyen is voltak

Két dédapám is verekedett a száz éve kitört első világháborúban. Sőt, lehet, hogy több is, de én e kettő árnyékában, az ő emlékeik alatt nőttem fel. Egyiküket még ismertem is.

13o
Nagy Ferenc, a huszár és Nagy Pál, a gyalogos (Fotók: családi archívum)

Igaz, vele sok mindenről nem beszélgethettünk, de emlékszem pipatóriumára, a maga gyártotta légycsapói­ra és arra, hogy amikor esténként öregapám a hátán átvitt hozzá, mindig lehetett tőle kockacukrot kérni. A másikra mindenki úgy emlékszik, hogy nagyon kemény ember volt, hatalmas szívvel, Ő, miután megjárta az orosz, a román és az olasz frontot is, mintha csak azért tért volna haza, hogy eltemesse feleségét és két gyermekét – hogy majd később, még mindig fiatal és szomorú vasutasként megismerje dédanyámat, és megszülessen a nagyanyám. Mindketten harcoltak Przemyslnél – sorsukban sok a véletlen, a névrokonságuk mellett ez is –, mindketten megsebesültek a harcokban, egyiküket leszerelték, másikuk egészen a fegyverletételig, 1918-ig szolgált.

Tópapa

Nagy Pál 1885-ben született Nemes­hetésen. Hatalmas ember volt, ütötte a két métert, ellentétben a feleségével, aki annyira kicsi volt, hogy mindig sámlira állt, ha fényképezkedtek. Hogy Zalából hogyan keveredtek a városba, pontosan nem tudni, minden bizonnyal vasúton jöttek – akkor a vasutasnak biztos fizetése és nyugdíja volt, a sínek pedig az egész országot behálózták. Huszonkilenc éves volt, amikor kitört az első világháború, ekkor már volt három fia. Behívója a 48. császári és királyi gyalogezredhez szólt Nagykanizsára, és valószínű, hogy nem az általános mozgósításkor, 1914 júliusában, hanem csak decemberben bújt mundérba. Ekkorra ugyanis a Kárpátokban harcoló hadseregek vesztesége már akkora volt, hogy menetszázadok bevonulására volt szükség. Dédapám, akit a családban csak Tópapaként emlegettünk, mert a Tókertben lakott, 1915 januárjában esett át a tűzkeresztségen a galíciai harcokban.
Miután az oroszok elfoglalták a Kárpátok há­góit, az osztrák-magyar seregek hadműveletet indítottak Przemsyl felmentésére, amelyet körbezártak az orosz csapatok. Visszafoglalták az uzsoki hágót, pedig a felszerelés hiányos, az élelmezés pocsék, a hőmérséklet pedig mínusz 20 fokos volt. Hiába azonban a hatalmas véráldozat, az oroszok március 23-án elfoglalták Przemsyl erődítményét. Seregeink visszavonultak a Dunajec folyó vonala mögé, és csak áprilisban indult az az ellentámadás, amely áttörte az orosz vonalakat. Ez a csata a kárpáti harcok egyik legvéresebb küzdelme volt, de utána megindulhatott az előrenyomulás Przemsyl felmentésére. Az egyik szuronyrohamban sebesült meg dédapám. Hogy sebesülése milyen súlyos volt, nem tudni, de a családi legendárium szerint sokat viccelt azzal, hogy alfelén érte a találat. Azt meg ugye senki nem nézte meg. Annyi azonban bizonyos, hogy többet nem vitték ki a frontra, és az is, hogy 1916-ban megszületett a negyedik fia, aki szakítva a családi hagyományokkal, elfordult a vasúttól és a ferencesek barna csuháját öltötte magára.

Nagy Pált a fronton tanúsított helytállásáért és bátorságáért kitüntették a Károly Csapatkereszttel, a Magyar Háborús Emlékérem kardokkal és sisakkal. Tagja lett a Magyar Frontharcos Mozgalomnak is, amelyhez nagyon sokan csatlakoztak, köztük például Aba-Novák Vilmos és Gundel Károly is.

Feri papa

Másik dédapámra mindenki úgy emlékszik, hogy nagyon kemény ember volt. Azt mondják, őserő duzzadt a vállában és karjában, de hatalmas volt a szíve is, ami aztán végül elvitte. Nagy Ferenc 1914. július 29-én, az általános mozgósítást követően vonult be Komáromba, az 5. kassai királyi huszárezredhez. Amiben nem volt semmi meglepő, hiszen az apja parádés kocsis volt a gróféknál, így az összes gyerek – úgy mondják, több mint tízen voltak testvérek – nagyszerűen értett a lovakhoz.

Az ötös huszárok 1914. október 11-én érték el bevetési helyüket az orosz fronton, Galíciában, és Sztojanovnál estek át a tűzkeresztségen. A huszárok feladata a felderítés és gyorsan mozgó kisebb hadműveletek végrehajtása volt. Az ezredük a Visztula mentén harcolva Krakkóig vonult vissza, aztán decemberben részt vettek a győztes limanowa-lapanowi csatában. A huszárok ott voltak a gorlicei áttörésnél is, ahol lóról szállva gyalogsági szinten harcoltak úgy, hogy nem szerelték fel őket gyalogsági fegyverzettel. Végül ádáz szuronyrohamok és nagy veszteségek után visszafoglalták Przemsylt. Ezekben a harcokban sebesült meg Nagy Ferenc május 15-én, és a sérülés igen súlyos lehetett (hatalmas, a vállától a könyökéig húzódó vágást viselt a bal karján), mert életrajza szerint csak 1916 októberében kerül ismét az orosz, majd ezredével később a román frontra. Erdélyben, a Tölgyesi- és Békás-szorosnál harcolt, a Gyergyói-havasokban sokszoros túlerővel szemben tartották az állásai­kat, és 1917-ben kiszorították a román seregeket Erdélyből.

Dédapám hadosztályát 1918 májusában az olasz frontra vezényelték, ahol az új körülményeknek megfelelő kiképzést és gázálarcot is kaptak. A huszárok a Piave nyugati partján, Montellónál győzelmesen harcoltak, hét olasz rohamot vertek vissza úgy, hogy nem volt semmilyen utánpótlásuk: se lőszerük, se élelmiszerük, mert megszűnt a csapatok ellátása. Júniusban visszavonultak a túlerő elől, a következő hónapban a hadosztály napiparancsban kapott dicséretet József főhercegtől a bátorságáért és hősies kitartásáért. A fegyverszünetet 1918. november 3-án hirdették ki, de nem tették le a fegyvert, hanem felszerelésükkel együtt visszavonultak Magyarországra. Ekkor lett a dédapám Janky Kocsárd lovassági tábornok lovas küldönce. Az ötös huszárok végül 1918. november 24-én Kassán szereltek le.

Szerelem

Dédapám is megkapta a Károly Csapatkeresztet, az Ezüst Vitézségi Érmet és a Sebesülési Érmet. Hazatért fiatal feleségéhez és két apró gyermekéhez – de csak azért, hogy eltemesse őket. A spanyolnátha nem kegyelmezett a családnak. Hogy nem őrült bele a fájdalomba, abban talán szerepe volt annak, hogy találkozott az Úrdombon lakó árva lánnyal.

Degenhoffer Stefánia az ausztriai Mödlingben született, azért lett Stefánia, mert az apja második gyereknek már annyira fiút akart, hogy nevet is választott, Stefan – amit aztán „lányosítani” kellett. A kislány nem élvezhette sokáig az otthon melegét, mert szülei meghaltak, és őt az Osztrák-Magyar Monarchia nagy gépezete nővérével, Ernával együtt a szentgotthárdi árvaházba vitte. Innét váltották ki őket Gálék, akik, mint minden szegény ember, pénzt kaptak az árvák felneveléséért. Ernának nem volt maradása Magyarországon, és két évvel később a pinkafeldi rokonokhoz költözött. Stefánia azonban, aki magyar nevet is választott magának (Margit), szeretett itt, és őt is szerették. A Gál lányok mindig, életük végéig úgy szólították egymást: testvérem, és nem a keresztnevükön. Hogy mikor találkozott a fiatal és szomorú vasutassal, akinek azért úgy állt a bajsza, mint az öreg bika szarva, senki sem tudja. Azt viszont igen, hogy a szerelem nagy volt, mert még Bécsből is, ahová nővére invitálására kiutazott, visszajött miatta. Az esküvő nagyon szegény volt, az egyetlen fényképre is úgy festették az aranyláncot a nyakába. A boldogság azonban nagy volt, hamar meg is született az első kislány, és még hamarabb meg is halt. Amikor a második kislányt, Annát először a kezébe vette, azt mondta, ennek a gyereknek már meg kell maradnia, mert nem viselné el, ha még egyet temetnie kellene. Ezért dédapám feleségének megtiltotta, hogy dolgozzon, otthon kellett maradnia, hogy a gyerekre vigyázzon. Így, egy fizetésből, nagy nélkülözések között nevelték fel őt – a nagyanyámat.