Kultúra
„Scream for me, Sopron!” – Letarolta a VOLT-ot az Iron Maiden
A metalé volt a főszerep a fesztivál harmadik napján
Az előző napok esőzéseinek hatására általánossá váló sárhelyzet ellen a rutinosabb fesztiválozók gumicsizmával védekeztek, a kevésbé rutinosak meg próbáltak valahogy állva maradni, és lehetőleg nem elhagyni a cipőjüket az ingoványban.
Az Iron Maiden fellépése iránt ezúttal is óriási volt az érdeklődés, a csütörtöki napijegyek már május végén elfogytak, majd a szervezők által két héttel ezelőtt kiadott újabb 500 belépő is hamar gazdára talált, így hivatalosan kitehették a megtelt táblát.
A tömeg miatt az utakon több helyen dugó alakult ki, így a fesztiválra való kijutás és a belépés is hosszabbra nyúlt a szokásosnál, ami cseppet sem meglepő, hiszen a hírek szerint több mint húszezren érkeztek a hűség városába.
A Trooper közben szokás szerint megjelent Eddie, a zenekar kabalája, Dickinson ráadásul egy magyar zászlót lengetve folytatta a műsort, amire a publikum hangos üdvrivalgással reagált.
Az őszülő frontember egyébként alaposan kitett magáért, minden hangja tökéletesen a helyén volt, emellett korát meghazudtoló energiával pörgött a színpadon, többször is jelmezt váltott, a Flight Of Icarusnál pedig még egy lángszórót is segítségül hívott a görög mitológiai hős tragédiájának elregéléséhez.
A monumentális díszlet új szintre emelte az előadást, mindig az aktuális számhoz passzoló festett molinókat húztak fel a hatalmas paravánokra, és a kivetítőn futó képsorokat is az éppen szóló dalokhoz illeszkedtek.
A koncert egyik fénypontját a Fear Of The Dark közönségénekeltetős himnusza jelentette, hátborzongató volt hallgatni, ahogy – stílszerűen sötétben – húszezer torok zúgta a klasszikussá vált sorokat.
A Number Of The Beasttel aztán egészen a pokol legmélyebb bugyraiig merészkedtünk, majd egy Paul Di’Anno-korszakos nóta, az Iron Maiden következett, végül egy háromszámos ráadással, a The Evil That Men Do, Hallowed Be Thy Name, Run to the Hills-trióval zárult a jó másfél órás műsor.
Egy az utolsó hangig és díszletelemig megtervezett, végtelenül profi produkciót kaptunk, a profizmus viszont szerencsére nem jelentett lélektelenséget: szó sem volt arról, hogy itt ez a hat brit fickó, akik fogták magukat és eljöttek jó pénzért haknizni a nyugdíjaskorhoz közeledve. Maximális alázattal zenélve leszakították az arcunkat, és megmutatták, ma is méltók a több mint négy évtizedes pályafutásuk során kiérdemelt legenda státusra.