Schmal Károly szabálytalan rendje

Jobbára fekete, gyűrt kartonokra fehér krétával, fedőfehérrel készült grafikák, valamint tájképek és csendéletek határán mozgó absztrakt festmények láthatók Schmal Károly legújabb alkotásai közül Szabálytalan rend - Munkák 2016–2018 címmel Óbudán, a Lajos utcai Budapest Galériában. A szegényes alapanyagok, a kevés eszköz sosem volt ellenére a Képzőművészeti Főiskolán 1966-ban diplomázó grafikusnak, aki talán egyik tanára, Konecsni György miatt is plakátokkal (valamint katalógusok, könyvek tervezésével) tűnt ki már a hatvanas, hetvenes években. Mégpedig olyannyira, hogy 1979-ben megkapta a mindenkor rangos elismerésnek számító Munkácsy-díjat. Ám a megrendelők elvárásai, irányelvei és a művész mondanivalója között egyre kevesebb lett az egybeesés, így Schmal újabb okot talált arra, hogy műveivel együtt még kevesebbet szerepeljen a nyilvánosság előtt. Visszahúzódott saját világába, de a Lajos utcai kiállítótér 1992-ben, 1999-ben és 2009-ben is otthont adhatott az addig összegyűlt alkotásoknak.

Egy évtized telt hát el, míg a jól ismert terek, falak, valamint érdeklődők újabb, 2016 és 2018 készített Schmal-alkotásokat láthattak. Konstruktivista konceptualizmusnak is nevezhetnénk azt, ahová az idők folyamán Schmal eljutott. Mert a plakátokat, fotóképeket egy időben az installációk, térplasztikák váltották fel, az átalakított, az árnyékokat erősen alakító és használó fotográfiákból végül ezek a gyűrt, filozofikus papírképek lettek.

Az árnyék a három dimenzió miatt itt is fontos, de még fontosabb a gyűrődés maga, amely mindig egyenes vonalú, mert ezek a fránya papírok soha nem gyűrődnek görbén. Ezek az egyenes vonalak, illetve a műveken megjelenő mértani alakzatok a rend érzetét is keltik. Schmal Károly világában rend van annak ellenére, hogy ezek a frottázsos, gyűrt felületek kaotikus háttereket mutathatnak. De ezt mindig ellenpontozza az a néhány, jó helyre húzott vonal, a visszafogott színek vagy éppen azok hiánya.

A fehér falakra gombostűzött munkák pedig most is a faltól elemelkedő, távolságot tartó üveglapok mögött vannak. Ezek ugyan tiszták és átlátszók, de mégiscsak ott vannak. Ahogyan vagy két évtizede is ott voltak, csak akkor még ráadásul egy-egy mozgásérzékelős lámpa is „járt” minden kiállított munkához. A félhomályt,és az abba visszahúzódó műveket, installációkat csak addig láthattuk, amíg előttük álltunk, aztán elrejtőztek előlünk. Ahogy igazából mindig is rejtőzött előlünk, a világ elől Schmal Károly is. De egyáltalán nem félelemből, biztosan csak azért, hogy a tengersok zaj ne zavarja a lényeg, a világ rendező elvének megtalálásában.