Sandomierz városa és a magyarok

S hogy honnan jött? Hát Magyarországról, Somogyvárról, az ottani bencés kolostorból, lévén maga is bencés szerzetes. III. Boleszlávval pedig azért találkozott ott, mert a király, miután megölte testvérét, Zbigniewet, vezekelni indult messzi földre. És a magyarországi Somogyvár elég messzi föld volt. Szóval megérkezett Gallus Anonymus Lengyelországba, és nekilátott megírni az első lengyel krónikát. És abban az első krónikában már említést tesz Sandomierzről. Nem is akárhogyan említi ezt a várost, nem holmi porfészekként, hanem úgy, mint Lengyelország egyik legnagyobb városát. Amikor az a bizonyos III. Boleszláv – aki Ferdeszájúként vonult be a halhatatlanságba – érezte közelgő halálát, végrendelkezett. S talán nem meglepő, hogy fiai között osztotta fel országát. E felosztás során lett a Visztula és a San összefolyásánál lévő város Kis-Lengyelország keleti felének központja és önálló hercegség. S ezután megindult a történelem nevű rozoga szekér, és hozta, csak hozta az urakat. Jött II. Száműzött Ulászló, és a város ura lett. Őt testvérei elűzték Lengyelországból. Jött utána Sandomierzi Henrik, aki neve szerint végre helybéli uralkodó lehetett volna, ám leginkább keresztes hadjáratokat szeretett vezetni a pogányok ellen. S láss csodát! Hogy, hogy nem, a pogány poroszok ölték meg egy esős kedd délután… Jöttek utána a testvérei: elsőként IV. Göndörhajú Boleszláv, majd II. Igazságos Kázmér. Aztán Kázmért a fia, I. Fehér Leszek követte a város élén. Ez a Leszek pedig fölöttébb érdekes egy alak lehetett! Amikor a pápa felszólította, hogy induljon végre keresztes hadjáratba, Leszek visszaírt a Szentatyának, és közölte vele, hogy ő bizony nem mehet a Szentföldre, mert ott nincs sör. A pápa elolvasta Leszek levelét, és méltányolhatónak találta a kifogást, ugyanis Leszek otthon maradhatott. Utóbb aztán kiderült, jobban járt volna, ha mégis elmegy. Ugyanis 1227-ben, amikor összeült a Piast-hercegek tanácsa, a nemes urak éppen fürödtek, amikor merénylők rontottak rájuk. Leszek meztelenül lóra pattant, ám utolérték, és hátba szúrták. Miután pedig eltemették a megsebzett, fenséges és meztelen ülepet, Leszek fia, V. Szemérmes Boleszláv került a város élére. S igen, őhozzá adta lányát, Szent Kingát IV. Béla királyunk!

No, csak azért mondom, hogy óvatosan és halkan errefelé. Mert bármikor feltűnhet a történelem rozoga szekere, és még lerázódik róla valaki…

Egyelőre a köd rázódott le róla. S ebbe a ködbe bugyolálja magát a főtér. Összebújnak a galambok a postaépület homlokzatán. Arra gondolnak talán, hogy azért valahogyan csak túl fognak élni bennünket, embereket. Mert hogy nem ettek a tudás fájának gyümölcséből, ezért aztán nem ment el az eszük… S amikor mi már nem leszünk, ők ugyanígy fognak ülni ott, az akkor már pusztulásnak indult homlokzaton, és nézik majd az emberek nélküli világot a súlyos, őszi köd mögött.

A súlyos őszi köd mögött bújik meg a Kaputorony is. Méltóságosan, fenségesen, csöndesen. Csakúgy, mint a városfalakon kívülre rekedt Szent Mihály-templom.

Szelíd bencések őrzik a templom nyugalmát. Az egykori ispotály ma teológiai intézet.
Falán kétnyelvű tábla igazít el a fontos dolgokról, imigyen: „Az ezeréves lengyel–magyar barátság tiszteletére, amely Jézus Krisztusban gyökeredzik, és a két nemzet közös szentjei, Szent István király, Szent Hedvig királynő, valamint más közös szentjeink, uralkodóink és jeles őseink egységet teremtő életművén alapul.” A katedrális méltósága aztán végképp csöndességre int…

Csakúgy, mint a királyi palota, a Zamek rendíthetetlen nyugalma és ereje. Olyan erő ez, amely elzavarja még a ködöt is. Felszáll a köd, s gyönyörűséges, Itáliát idéző színek tűnnek elő.
Napfényben fürdik a palota, a székesegyház, a főtér – azt álmodja most az ősz Sandomierzben, hogy ő mégis csak a nyár. Vagy legalább a nyár nagybátyja.

S ilyesféle bohémségeket álmodik a kávéház terasza is, s a teraszon minden üres szék.
Elüldögél most valaki itt. Talán a múlt. Igen… Ő az… Leül a múlt a legutolsó napsütésbe, s eldiskurál az emlékezettel. Az emlékezet pedig idehívja elmúlott korok elmúlott embereit, mindazokat, akik lerázódtak valahogyan a történelem rozoga szekeréről, s együtt ülnek, s felemlegetnek régi-régi semmiségeket – aztán hallgatnak leginkább. Elég bölcs az összes elmúlás a hallgatáshoz. És ez a bölcs hallgatás vezet bennünket tovább… Először is a Dlugosz-házhoz. Hm… Szinte hallom, ahogy most felteszitek a kérdést: Jó-jó, de ki a bánat az a Dlugosz? Semmiképpen sem nevezném ezt a kérdést feleslegesnek! Úgyhogy lássuk a választ: „A krakkói kanonokot, a király tanítómesterét, Jan Dlugoszt sokan az első lengyel történetírónak tartják. Mások a »legnagyobb középkori publicistának«, aki hatalmas irodalmi életművét arra használta, hogy az egyház és a papság helyzetét és kiváltságait védelmezze. Dlugosz az elsők között gyűjtötte össze és jegyezte fel az írott és szóbeli történeti forrásokat. Sok évet töltött különféle kolostori könyvtárak és katedrálisok káptalanjainak látogatásával, ahol kéziratokat másolt, és kikérdezte a nagy események szemtanúit. Kétséget kizáróan ő volt az egyik legkiválóbb krónikás; a lengyel királyokról született dicshimnuszait személyes és bensőséges anekdotákkal fűszerezte. II. Ulászlóról, a 12. században élt uralkodóról például feljegyezte, hogy az erdőben táborozásra készülő herceg így fordult egyik vadásztársához: »A feleséged, Piotr, most biztosan kényelmesebben fekszik a sztrzelnói apát oldalán.« Mire máris érkezett a válasz: »Vagy mint a te királynéd a püspök oldalán.«

A tizenkét kötetes, Historia Polonica című munkája igen kevés elemző részt tartalmaz. Célja mindössze annyi volt, hogy »poraikból feltámassza az érdemdús emberek emlékét«. Dlugosz még olyan világban élt, ahol az okság a gondviselés hatalmában volt, ahol a haladás eszméjét még nem találták fel, és amelyben még teljesen értelmetlen lett volna úgy beszélni a történelemről, mint az emberiség dolgainak fejlődésével foglalkozó tudományról.

A középkori felfogásban az emberiség nem fejlődött.
Sőt, minden év elteltével egyre messzebbre kerül az eredeti kegyelmi állapottól, amelynek visszaszerzése létezésünk egyetlen értelmes célja.”

Hát ő volt Dlugosz mester.