Rabsorsok nyomában

Hatalmas tárgy- és iratanyagon, információmennyiségen alapul a Hadifogoly magyarok a nagy háborúban – Emberi sorsok Szibériától Szardíniáig címmel összeállított multimédiás vándortárlat. A Margittai Gábor és Major Anita rendezte, január 28-ig a Budapesti Történeti Múzeumban, majd a tervek szerint az ország több pontján is látható kiállításon kiderül: a hadifoglyok száma és általában a szenvedése is mérhetetlenül nagy volt. Gondoljunk csak arra a halálmenetre, amely a Niš melletti gyűjtőtáborból indult a tenger felé, majd a rettenet azon a bizonyos Szamár-szigeten végződött, ahonnan nagyon kevesen jöttek haza. Erre az 1915 októberében induló halálmarsra és a szigeten történtekre is Margittai Gábor könyve és cikkei révén került újra némi fény. A rendezők a két-három évvel ezelőtt kitűnően elvégzett munkát kiegészítették a szibériai vagy éppen a Magyarországon akkor berendezett hadifogolytáborok dokumentumaival. Mint olvasható, a cári Oroszország fogolytáboraiban több mint kétmillió monarchiás katona raboskodott, köztük a becslések szerint öt-hatszázezer volt a magyar. De olyan helyeken is járt magyar rab, mint Afganisztán, Perzsia, Kína, Japán, Ausztrália, Brazília, Kanada és Mexikó.

Ha a kivitelezést nézzük, akkor a már ismerős információs táblák mellett itt is találunk tárlókat különféle dokumentumokkal, a hadifoglyok által készített vagy díszített tárgyakkal. Ugyanakkor a korabeli fotókkal is bemutatott szenvedés erejét, a hitelességet tovább erősítik azok az embernagyságban kinyomtatott fotográfiák is, amelyeken jórészt a túlélők szerepelnek. Olyanok, mint a mezőberényi kántortanító, Marek János, aki még 1914-ben került kettős tüdőlövéssel szerb hadifogságba, ennek ellenére túlélte a halálmarsot, a Szamár-szigeti poklot (ahol a vizsgálódó francia katonaorvos főbe lőtte magát a látottak miatt), és még a frontmunkát is, mert a franciák a nyugati fronton magyar hadifoglyokkal is építtették az erődítéseket. Marek János aztán a csóti leszerelőtáborba került, ahol a bolsevistákat, a felforgatókat vadászta a háború után a hatalom. (Mindezt unokájától, Száraz Miklós Györgytől tudták meg Margittaiék.) Egy másik történet: Csepinszky Béla keszthelyi akadémistaként és kitűnő magasugróként került a frontra, majd végül 1916 nyarának végén román hadifogságba. Ő a moldovai, sipotelei haláltábort élte túl, ahol tízezrek pusztultak el a járványokban.

Ki van állítva Szakraida István századosi egyenruhája a kitüntetéseivel és a halálmenetről írott naplójával együtt, de a költő Gyóni Géza története is megismerhető, fotókkal és eredeti nyomtatványokkal. Jelentős a tárlat képzőművészeti anyaga: láthatjuk a képzőművészeti főiskolát végzett Lakatos Artúr szerb hadifogságban készített portréinak reprodukcióit: a képeket feltekert állapotban magával cipelte, végig
a halálmarson. És itt vannak Pietro Morando nagymegyeri táborban készült expresszív grafikái is, amelyek az ottani őrszemélyzet kegyetlenségét is megmutatják. Morando egyébiránt a híres „Piave kajmánjai” tagjaként esett fogságba. Ez a „pattadai” szárd késsel dolgozó kommandós csapat éjszakánként úszott át a folyón, és vágta el a magyar bakák, de inkább a tisztek torkát. A szintén Képzőt végzett Kovács Ágoston pedig Szibériában a Vöröskereszttől kapott vízfestéket, legalább félezer portrét és életképet festett, de műveinek zömét elkobozták, amikor túszként a hírhedt moszkvai börtönbe, a Butirkába került.