Poszttraumatikus örömünnep Mike Shinodával

A metsző hideg ellenére már az este hétre tervezett kapunyitás előtt másfél órával is hosszú sor kígyózott az aréna előtt, a legfanatikusabbak pedig reggeltől letáboroztak a bejáratnál, hogy biztosan az első sorból nézhessék Mike Shinoda első magyarországi fellépését.

Az estét a négytagú budapesti elektropop-csapat, a Belau nyitotta. Az a bő félórás műsorukból is hallható volt, hogy tehetséges, képzett zenészekről van szó, Szécsi Böbe zseniálisan énekelt, de ez a fajta elszállós-atmoszférikus muzsika – bármennyire hangulatos is tud lenni – ide valahogy nem passzolt. A tavaly szeptemberi bécsi Shinoda-koncert előzenekara, az alternatív rockot játszó Don Broco sodró lendületével, lazaságával, húzós dalaival például sokkal jobban meg tudta ragadni és mozgatni a közönséget. A Belaunak ez kevésbé sikerült, abból a szempontból viszont mindenképp jó, hogy lehetőséget kaptak, mert így egy szélesebb közönség is megismerheti őket, más környezetben pedig biztos vagyok benne, hogy működőképes a produkciójuk és megtalálják a saját hallgatóságukat.

Shinoda most sem csak énekelt, ha kellett, billentyűzött, gitározott, de még dobolt is. Fotó: MTI/Mohai Balázs

Az ilyen, kétségtelenül szomorkásabb pillanatok ellenére is végig pozitív maradt a légkör, főleg a koncert nagy részében mosolygó Mike személyiségéből adódóan, mert erről az emberről egyszerűen lerí, hogy imád zenélni, akkor boldog, ha alkothat, ha a színpadon lehet, és neki valahogy tényleg elhisszük, hogy amikor köszöntet mond a rajongók támogatásáért vagy épp a remek budapesti vendéglátásért, akkor nem csak udvariaskodik, hanem tényleg komolyan is gondolja. Sokat hozzátett a buli lendületéhez a dobos, Dan Mayo is, aki hatalmas energiával püfölte a bőröket, amit pedig a Robot Boy címet viselő tételben művelt, az egészen parádés.

Természetesen nem maradhatott ki műsorból a Linkin Park Papercutja sem, ami az In The End mellett a koncert talán másik csúcspontját hozta el: össznépi ugrálás, zúzás és teljes megőrülés.

Zárásnak kaptunk egy hatszámos ráadást, benne az elmaradhatatlan Fort Minor-himnusszal, a Remember The Name-mel, a Linkin Park-fanoknak jutott egy Bleed It Out/Good Goodbye egyveleg, az este végére a pontot a Post Traumatic-lemez egyik húzódala, a Running From My Shadow tette ki.

Változatos, erős műsort kaptunk tehát, nem volt hiány emlékezetes pillanatokból, Shinodát pedig nem lehet azzal vádolni, hogy egy Linkin Park-emlékkoncerttel haknizza körbe a világot, „anyazenekara” számait is kicsit átdolgozva, felfrissítve játssza, a Chester elvesztése utáni fájdalmát tükröző Post Traumatic-album tételei is csont nélkül működnek élőben, ráadásul Mike szemmel láthatóan szívét-lelkét beleadva énekel, ebből a kombinációból pedig ritkán születik rossz végeredmény – most sem született.