Kultúra
Párhuzamos történetek Aquincumból
Nyilvános illemhelyen dolgát végző császár és megmérgezett pápa az óbudai romterület múzeuma új időszaki tárlatán – Az utolsó epizódban Mátyás idejéből kapunk némi ízelítőt
Tíz történetet mutat be tíz állomáson keresztül az óbudai Aquincumi Múzeum új időszaki, a Mindeközben – Egyidejű történések a Tiberis és a Duna partján című kiállítása. A tárlat a római birodalom – később a pápai állam – egyes kiemelkedő eseményeit állítja párhuzamba a hazánk területén, a Kárpát-medencében történtekkel, a bronzkortól a reneszánszig.
Héraklész korától indulunk, aki munkái során, mint tudjuk, eljutott Itáliába is. Ekkoriban a magyar főváros területén a késő bronzkori urnamezős kultúra emberei éltek.
Ezt a létezést az 1970-es években, az akkori Vörös hadsereg útján feltárt sírban talált huszonhárom „asztrális testtel”, valószínűleg egy varázsló kelléktárával illusztrálta a kurátor, Budai-Balogh Tibor. Az eredeti tárgyakat tartalmazó vitrin előtt, egy kis emelvényen ott vannak a megfogható másolatok is, kézbe vehetjük a valamikor Krisztus előtt 1300 és 750 között élt mágus eszközeit.
Ugyanakkor a kurátor stációnként saját tréfás rajzaival, karikatúráival is igyekszik közel hozni az utcáról beeső látogatóhoz ezt az amúgy is izgalmas korszakot.
Amit aztán valamilyen megfontolásból egészen a reneszánsz koráig tol ki, tehát az utolsó epizódban Mátyás idejéből kapunk némi ízelítőt, az akkori Rómából pedig megjelenik előttünk a bujakóros, higannyal kezelt IV. Sixtus pápa alakja is.
Aki ugyan jelentős városrendészeti tevékenységet folytatott az Örök Városban, de hát ki figyel manapság az ilyesmire a kicsapongásai mellett. Igen, ebből a szempontból a pápaság hosszúra nyúló története során jócskán találhatunk még nem éppen szeplőtelen alakokat. Akiket aztán a kurátor meg is talál rendre: a „hullazsinatot” tartó VI. Istvánt, vagy éppen Damasust, aki háromnapos római vérfürdő után szerzi meg a pápai trónust, ugyanakkor látogathatóvá teszi a katakombákat, épít két bazilikát is, és titkárával, Szent Jeromossal újlatinra fordíttatja a Szentírást (Vulgata). Itt van aztán VIII. János pápa is, akiről megtudhatjuk, hogy folyamatosan mérgezték, de aztán ezt elunva, kalapáccsal verték fejbe (Budai-Balogh Tibor ezt a jelenetet grafikáján Biró Mihály híres kalapácsos emberének a felhasználásával jelenítette meg).
Hogy aztán VIII. János mellesleg nemzetközi tekintélyt szerzett a pápaságnak, és személyesen vezetett hadat, flottát a Rómát támadó szaracénok ellen, arról már kevesebb szó esik.
De értesülhetünk arról is, hogy Aquincum utolsó írásos említése 458-ból való, és egy uralkodót dicsőítő versben található – legközelebb Schönvisner István 1778-as ásatásai után bukkan fel az elnevezés. M. Cornelius Fronto levelében pedig olvashatjuk, hogy Marcus Aurelius „rusnyán kifestett és otromba módon kifaragott” szobraival lehet találkozni a birodalomban.
És mindjárt mellékelnek is a fentebbi kritériumoknak megfelelő fejszobrot, hogy aztán kicsit később meglehetősen sommásan „közhelyszerűen laposnak” tartsák a császár sztoikus bölcselkedését. A néha egészen könnyedre vett magyarázó szövegek Senecát sem kímélik, akit „a vizet prédikáló borivók klasszikus archetípusának” tartanak.
Viszont van itt néhány izgalmas lelet is: megnézhetjük az 1940-ben, a néhai Királydombon (ez alatt rejtőzködött a ma már látható katonai amfiteátrum) talált gyönyörű ezüst fibulapárt, amit négy ezüst gyönggyel egy-egy ezüstpohárba téve úgy rejtettek el egy kőlap alá, hogy majd visszatérnek érte.
De megtudhatjuk azt is, honnan származik a mondás, hogy a pénznek nincs szaga. Sőt, fekete csuklyában megidézik a nyilvános illemhelyen dolgát végző császár alakját is.